Egyre borúsabb a délután, a köd kezdi ellepni a völgyet. 
A másfél éves Ali az erkély üvegajtajához nyomja a tenyerét. 
- Anya, apa - suttogja, miközben kifelé néz, valahová a hegyek fölé. 
A négyéves Zita a nappaliban táncol, szól a zene, égnek a lámpák, 
a ház meleg és biztonságos. 
Letérdelek Ali mellé, kicsi keze az enyém után nyúl, - Anya..? - 
kérdi újra, nyílt tekintete az enyémbe fúródik.
-Jönnek nemsokára - mondom neki, és együtt nézzük a tejködbe 
burkolózó hegyeket. 

Felfelé futok a metróból, keresem az utcát, a presszót,
ahol a barátnőm már vár. 
Megvan, ez az, na nézzük hányas szám...
Hamar megtalálom, öt perc múlva már hidegtől kipirult arccal 
huppanok le mellé, egymásra vigyorgunk.

Az ágyamban fekszem, mikor halk lépteket hallok.
Nyitva felejtődött az ajtó, Pongrác kihasználja a kedvező 
alkalmat, puha tappancsai nem csapnak zajt. 
Mellém kucorodik, pofácskáját a tenyerembe igazítja, 
elégedett dorombolással alszik el.

Mindenkinek máshogy fejeződik be egy nap, más adja a megnyugvást. 
Hazajön, akit szeretünk, találkozunk valakivel, aki fontos nekünk, 
nem egyedül alszunk el.
Azt hiszem, a közös mégis az, hogy valaki szeretett, valaki várt 
minket, és akkor, de csak akkor, minden rendben van.
Másnap majd új csatába indulunk. 
De ma már nem.
Ma vigyáznak ránk.

A reggel még csak esőnek induló csapadék délutánra havazásra váltott. 
Mire kifelé jöttem a metróból, a villamosra menet már fehér pelyhek
borították a dzsekimet. 
Hűvösvölgy felé kinyitottam az újságot, de egy sort se 
bírtam elolvasni. 
Csak néztem kifelé a villamos ablakán, megbabonázva. 
Fel-felvillantak az emlékeim, de olyan gyorsan, mintha 
moziban lettem volna, s a kavargó hóesés helyettesítette 
a vásznat.
Nem is tudom mi történt - de végignéztem az életem. 
A végállomáson elnéztem a hegyek fölé.
A buszon se bírtam abbahagyni a "filmezést", az ablaküvegre 
tapasztott tenyeremmel néztem a táncoló hópelyheket. 
Mert táncoltak. 
Hányszor olvastam, regényekben, novellákban, és sosem értettem. 
De most igen. 
Mert ezek a hópelyhek táncoltak nekem, olyan volt, mint egy 
privát bérlet a világ legkülönlegesebb balett-előadására. 
És akkor az jutott eszembe, hogy ez a sok emlék, ez a nap, 
ezek a pillanatok, az én életem.

A tó mellett sétáltam el, hogy levágjam az utat. 
Mintha lelassult volna az idő, hogy meg ne zavarja 
a csönd puha lépteit a hóban....
Megálltam, és rácsodálkoztam a tó közepén magányosan álló fára, 
amire porcukorként szitált rá a fehérség.

Ezért. 
Ezért az egyetlen pillanatért - érdemes volt élni.

- Jézusom! - sikítok fel, miközben a lábaim szabadon 
csúsznak a tükörjégen, ami mostanság a tó körüli utat 
jellemzi. 
A hároméves Samu kacag, merészen fut utánam, az se zavarja, 
ha épp elzuhan a jégen - mert hiába fogom a kezét, ez azért 
megtörténik néha - és egyszerűen élvezi a délelőttöt. 
Mint ahogy a jeget is, bátran megy neki, sőt, újabb és újabb 
jégfoltokat keres, mint valami felfedező, aki csak akkor boldog, 
ha minden ismeretlent meghódított már. 
Ez most merészség, vagy bátorság?
Nehéz megmondani, mindenesetre irigylésre méltó. 

A kilencéves Cilinek olvasok fel a "Harry Potter"-ből, 
megrémíti Voldemort figurája, védelmet keresve bújik a karomba. 
Nyugtatom, hogy ez csak egy mese, lassan megnyugszik, 
- te sose félsz? - kérdezi, és én nem is tudom mit mondjak. 
Dehogynem... de hát nem is az a bátor, aki nem fél. 
Hanem aki fél, és mégis mer. 
Ezt most hogy is magyarázzam el neki?
- Tudom, hogy engem és Balázst is megvédenél a gonoszoktól - mondja, 
s bizalomtól csillog a szeme. 
Elszorul a torkom. 
Hát igen... ez az, mikor jobban szeretsz és féltesz, minthogy te 
magad félnél, ez az a pont, ahol könnyű legyőzni a félelmet. 
De nem mondom ki hangosan.  Még nem értené.
- Igen, megvédenélek titeket - suttogom a hajába, és erősen 
magamhoz ölelem.

Igazad volt... mindenben. 
Önző vagyok. 
Felhívlak, ha már "rian" a jég, a talpam alatt, és kell, 
hogy valaki elkapja a kezem, mielőtt beszakad. 
De hát mit tegyek, ha úgy érzem, egyedül nem tudok talpon 
maradni?
Hiába nem látlak hónapszám, mindig is hittem, hogy 
harcostársak vagyunk, hogy az életnek nevezett 
végtelen csatamezőn számíthatok rád. 
Mert, bár vannak bátor, magányos harcosok, én aligha 
számítok annak.
Én csak állok, kezemben a fegyverek, amiket a világ ellen 
hoztam, úgy mint jóság, szeretet és tisztesség, de be kell 
látnom, ez nem az a csata, ahol sokra mennék velük. 
Futok, ráfutok a jégre, ami elreped a lépteim alatt, 
de a lendület eddig még mindig átvitt a túlpartra. 

Vajon meddig küzdök, meddig tartanak ki a fegyvereim?
"..Aki tétova, nem tud a bajok elől futni.."

Hát, én most állok. 
Tétován, talpam alatt a vékonyodó jéggel. 
Párállik a lélegzetem. 
Nem merek megmozdulni. 
Félek, hogy beszakad. 

"-Félsz...?" 
Szerettem volna azt mondani, hogy nem, én nem félek, hogy sosem 
féltem semmitől, de a talpam odaragadt a metrókocsi padlójához, 
mintha rágóba léptem volna. 
Az lett volna az igazi, ha bevallom, hogy félek.
Félek a végeérhetetlen mozgólépcsőn, a metró sötét alagútjaiban, 
félek, hogy nem látom többé a fényt. 
Hogy örökre fogoly maradok odalent. 
Mindig futok fölfelé a lépcsőkön, mert nem elég gyorsak, 
és én magányos vagyok rajtuk. 
És félek a liftben, mert túl kicsi, túl zárt, és a tükörben, 
ami a belső falán van, túl élesen látom magam. 

A félelem életvédő érzés, arra ösztökél, hogy meneküljünk 
vagy harcoljunk, de semmiképpen sem vár tőlünk passzivitást. 
Talán ezért olyan nehéz ezekben a helyzetekben, mert itt a félelem 
megfoghatatlan, ködszerű, lágyan burkol be, mint a vatta, hogy 
aztán megfojtson.

Mindig mélyet lélegzek, mikor felérek a metróból, vagy kilépek a liftből, 
igazán mélyet, hagyom, hogy a januári hideg átjárja a tüdőmet. 
Ilyenkor érzem, hogy élek, hogy él minden porcikám, 
zsibongva kering a vérem, és felébred bennem valami ősi, valami 
ösztönös. 

Hálás vagyok a metrónak és a liftnek, mert félni tudni kell; 
érezni kell, mikor fussunk, és mikor harcoljunk. 
És amíg különbséget tudok tenni, addig minden rendben van. 

Szia Dani! 

Remélem, mikor elég nagy leszel, hogy elolvasd ezt a bejegyzést, 
és a neked írott többi levelemet, emlékezni fogsz rám, 
és nem csak egy árnykép leszek a távoli múltból. 
Amikor kicsi voltál, utánafutottál a galamboknak, sőt, 
minden madárnak, néha még ma is. 
Amikor kérdeztem, miért, azt válaszoltad, hogy vigyázni akarsz 
rájuk... irtó aranyos voltál.
Mindent meg akartál óvni, minden élőlényt, és úgy nyűgözött le 
a világ, ahogyan mindannyiunkat le kellene, ha nem felejtettük 
volna el, milyen csodák között is élünk.  
Tudod, tőled lehetett tanulni a legtöbbet az életről, mert veled 
megállt az idő. 
A fényképed, amin Oli mellett mosolyogsz, itt áll az asztalomon, 
minden nap ránézek, olykor többször is. 
És minden nap eszembe jutsz. 
Te vagy Prücsök, akit legjobban szeretek a világon, aki a legjobban 
hiányzik, ha hosszabb ideig nem látom. 
A nevedet én javasoltam, a kedvenc regényem után, de még engem is 
megdöbbentett, hogy a kapocs kettőnk között ilyen elevenen él. 
Veled minden nap varázslatos, mert te vagy a szivárvány összes színe 
a ragyogó fehérségben. 
Sose lásd másképp a világot, mint ahogy ma látod, sose hagyd, 
hogy elvegyék a kedved attól, hogy felfedezd.
Légy bátor, vakmerő, és kalandor, mert csak így érdemes élni, 
ahogyan te teszed.
Puszi: keresztanyu

Sírhatnékom van, mert eszembe jutottál, pedig azt hittem...
mit is hittem?
Gyerekkoromban a "Szépség és a Szörnyeteg" volt a kedvenc 
történetem a tündérmesék közül, és van egy jelenet, mikor Belle, 
nem tudván hogy tilos, felemeli a rózsa üvegbúráját. 
Ez a rózsa a Szörnyeteg idejét méri, érzékeny és törékeny, mint 
valami belül a szívemben, amit nem lehet puszta kézbe fogni, 
és eleven, mint az a rózsa a mesében. 
Nem tudom, hogy az időmet is méri-e, csak azt tudom, hogy felsajog, 
hogy még mindig elönti a könny a szememet, mikor egy keresztre, 
vagy egy szentképre pillantok, és meredten állok 
a süteményes pultok előtt, ahol ki van írva: hókifli.
Összébb húzom magamon a kapucnis mellényemet, mintha egy puha 
ruhadarab bármitől is megvédhetne.
Ezt senki se érti, nem mintha bárkinek is kellene, hisz ez a 
kettőnk titka, az Én szavaim, Neked. 
Ma fent voltam a hegyen, meglátogattam a Gesztenyefát, olyan jó volt 
a törzséhez érinteni a kezem. 
Egy nagyobb vihar letört belőle egy vastag ágat, úgy láttam már gyógyul 
a sebe, mégis megijedtem, hogy esetleg kipusztul. 
És akkor elveszítem a legjobb barátomat a hegyen. 
Azt, akihez bármikor mehetek, ha elfáradok, ha szomorú vagyok, vagy 
ha boldog, mindig ott van, mindig vár. 
Le is fényképeztem, mondjuk ki, szentimentális vagyok, de számomra 
sokat jelent, és azt hiszem, megértenél. 
Nagyon jólesik írni neked, hiába tudom,
hogy sosem olvasod már el ezeket a sorokat, mégis. 
Sokszor szeretnélek visszakapni, legalább egy órára, 
és ezekben a pillanatokban, mikor neked írok, 
újra élő vagy, megfogható, valós. 
Ez a közös időnk, amit őrzök, mert ilyenkor elönti a szívem valami  
megnyugtató melegség, valami ki nem mondható, valami 
megfogalmazhatatlan... amire szükségem van.

Egyszer már láttam annak a tónak a legalját, az emlékek taváét,
és olyan kék, hogy majdnem fekete. 
A felszíne pedig tükörkék. Szinte átlátszó. 
A mélyéről fel lehet hozni fontos dolgokat, például a 
nézésedet, vagy annak emlékét, hogy szerettem a málnaszörpöt, és a 
négercsókot, mert az régen tényleg elképesztően finom volt. 
És ahogy a barátaimmal dartsozok, tábla híján kartonpapírba 
dobáljuk a nyilakat, és annyira röhögünk, hogy majdnem megfulladunk. 
Egyszer megtaláltam a hókifli ízét, és a zöld pizsamámat is, amit annyira 
szerettem. 
Most a parton ülök, és csak nézem a kékséget. 
Jó lenne még vadászni a mélyben, de sokáig kell visszatartani a 
levegőt, és nekem ez újabban egyre rosszabbul megy. 
Felnézek a magasba. 
Talán fentről kéne lebuknom, zuhannom, hogy a gravitációs erő 
minél lentebb húzzon, gyorsan szétnéznék lent, és akkor kincsekkel a 
kezemben még lenne időm felúszni, mielőtt szétrobban a tüdőm?
Egy sirály száll alacsonyan, a víz fölött, elkap a vágy, 
hogy kövessem, hogy csak szárnyaljak szabadon, vadásszak a magasban, 
lehetőségek után kutatva.
Nézem a kétféle kékséget, a mélység, és a magasság kékjét, 
és eltűnődöm. 
Eddig kicsorogtál az ujjaim közül, de most hirtelen élesen látlak, 
fent vagy és lent, mindenhol ott vagy, nem kell már lebuknom érted,
és erre elvigyorodok, könnyedén ugrok talpra, és elfutok... a síkság felé.
 

Nem emlékszem rá, kinek a tekintetében mélyedtem el 
először.
Bizonyára édesanyáméban. 
A legtöbbet viszont a sajátomat tanulmányoztam, hisz ez 
a tekintet nézett rám vissza mindennap a tükörből, 
ezen keresztül figyeltem a világot. 
Láttam már bizonytalannak, csillogónak, törékenynek, mint 
az üveg, láttam a nevetéstől csíkká húzódni, és láttam 
benne mély kétségbeesést. 
Tudom milyen, mikor aranyszíne megfakul, s bizonytalan 
szürkésre vált. 
Azt is tudom, milyen, mikor nincs fénye, csak könnyek 
örvénylenek benne, és talán, mind közül, minden pillantásom, 
nézésem közül, ez a legmélyebb. 
A tekintetem igazi mélye, ami messze túlmutat minden emberi 
csaláson, megjátszáson, vélt és valós sérelmeken és örömökön. 
Önmagam, a lelkem legmélyének egy szikrája villan fel ilyenkor, 
és szerencsés vagyok, mikor néha láthatom. 
Eltűnődöm, kik láthatták már vajon a tekintetem mélyét?
A barátaim, akiknek a vállán egy időben sokat sírtam? 
Idegenek az utcán, akiknek - nem szándékosan bár, de - megmutattam 
egy érzékeny részt önmagamból?
Ezek nagyon törékeny pillanatok, sokkal törékenyebbek, mint egy 
ólomkristály pohár, és többnyire véletlenül leszünk a tanúi. 
Mintha az emberről egy nagy erejű orkán lefújná a ruhát, 
és meztelenül állna a hideg, téli utcán, hogy egy perccel később, 
újra rajta legyen minden, mintha semmi sem történt volna.

Nézzetek bele az emberek szemébe az utcán, és nézzetek bele
a saját tekintetetekbe is!
Több, mint érdemes...

Közeleg az év vége, és ez egyfajta lelki számvetés nálam. 
Eszembe jut a sok elveszett lehetőség, az emberek, akiket szerettem, 
s akik nincsenek már velem. 
Mégis, rosszkedvem ködfátyla eltűnik, s élesen, mint a reggeli 
napfényben, meglátom, mi is az, ami megmaradt.
Két szemem kinéz az elterülő tájra, a villamosablakból...
látom a fákat, a kéken ragyogó eget. 
Erős lábaim felvisznek a Citadellához, ahonnan ha lenézek, 
mindent kicsiben látok, önmagamat is.
Fentről nézve többet látok az életből, de le kell jönnöm, 
mert a hétköznapok sosem a hegytetőn zajlanak. 
Lent belefordítom arcom a hídon átsüvítő szélbe, és érzem, ahogy 
a hópelyhek elolvadnak a bőrömön. 
Két kezem megfogja a bögrét reggel, hogy bele tudjak kortyolni 
a tejeskávéba, aminek illata megcsiklandozza az orromat. 
Hallom, ahogy felcsendül egy dallam, és érzem a reggeli vajas 
kalács ízét.
Úgy gondolom, az élet nem egy diadalmenet, épp ellenkezőleg, 
nagyon sok bukás, harc, és törés, egy tánc, pengeélen. 
Oly sokszor térdeltem már a földön, hol a szívem, hol a jelenem, 
hol a jövőképem apróra tört darabkáit rakosgatván, mint egy tízezer 
darabos puzzle-t, hogy aztán elzsibbadva, de elégedetten álljak fel.
Hisz megtettem, amit lehetett.
Nem, ugyanolyan sosem lesz már, mint ahogy semmi sem a világon. 
De az az igazság, hogy csöppet sem bánom. 
Talán nem arra születtem, hogy megváltsam az egész világot, 
de egy maréknyi darabját meg tudom. 
Hiszen a szivárvány is csak néhány percig ragyog, 
mégis széppé teszi az egész napunkat. 
És azt hiszem, ennyi épp elég.