Átsétáltam  a Lánchídon. 
Gyakran megteszem, megállok a közepén, kihajolok, 
és csak nézem az örvénylő vizet. 
A Duna... hűtlen vagyok első számú szerelmemhez, 
a Tiszához, és a gyerekkoromat átszelő, utamat kísérő Maroshoz. 
A Motoros, aki nem sétált át még hídon, elkísér.
Velem együtt nézi a vizet, zöld szeme neki is elvész a távolban. 
Ez az a varázslat, amit csak Budapest tud.
A túloldalon magához ölel, a nyakába csimpaszkodva nézem a nyárfák 
szálló, fehér pihéit.
Nézd, suttogom neki, olyan, mintha egy hógömb belsejében lennénk...
Rámnevet. - Tudod, ettől a legtöbb ember tüsszög.
- Az lehet - nézek rá, de a legtöbb ember nem volt még egy élő hógömb 
belsejében.
Mosolyog, feladja, tudja már, hogy ez a város mekkora szerelem nekem. 

Budapest...
te nem kérdezted, mikor évekkel ezelőtt menekültem hozzád, 
hogy honnan jövök, mit akarok, ki vagyok én. 
Csak vártál. 
Csak elfogadtál. 
Mint egy kicsi, elkallódott puzzle darabka, úgy olvadtam beléd. 
Számolatlanul hordtad a lábaim elé a kincseid, a tereket, 
a hegyeket, az erdőidet, az embereket.
Ha néhanap hazalátogattam, már vágytam vissza hozzád. 
Nem ítélkeztél fölöttem, és nem érdekeltek a múltbeli hibáim sem. 
Csak adtál. 
Sosem tudtam eléggé megköszönni, sosem mondtam, mennyire hálás 
vagyok érte.  
Köszönöm, neked, Budapest, hogy akartál, és szerettél, hogy kellettem 
neked.
Rabul ejtetted a szívem, és elvarázsoltál.
Budapest, te csodás...