Védelem. 
Azt kértem, hányszor, de hányszor, magamnak, anyának, apának, 
a barátaimnak, a keresztfiaimnak, mindenkinek, akit szeretek.
Imát mondtam otthon, és kabalakövet adtam a kezükbe, 
hogy az vigyázzon rájuk.  
Egész rituálék alakultak ki a hosszú utak előtt, mintha attól, 
hogy velem van valami, nem érhetne semmi baj.
Nem tetszett, hogy védtelen vagyok, hogy a Sorsnak hatalma van 
fölöttem. 
Nem sokkal a nagymamám halála után, elkerültem egy buszbalesetet. 
Nem volt annyira veszélyes szituáció, de valahol mégis az volt. 
Egy percig sem hittem, hogy véletlen lett volna. 
Rátapasztottam a kezem a busz ablakára, és felnéztem az égre. 
És tudtam, én tudtam, hogy a nagymamám vigyázott rám,
hogy ő nem engedte, hogy bármi bajom essen. 
Mert ki kell mennem az utcára, és fel kell ülnöm a villamosra, 
és könnyebb úgy, hogy hiszek és bízok abban, hogy valaki vigyáz rám. 
Hiszem, ha sokszor elmondom, "vigyázz rájuk Istenem" 
akkor nem esik le Dani a mászókáról, és Oli sem,
anya mindig biztonságban ér haza,
a Motorosra vigyáz egy angyal a motorján, apára az autópályán, 
Zsu és Szilvi egészségesek és erősek, és mindannyian felébredünk reggel. 
Mert élni csak hittel lehet, ha már vértek nincsenek, mert az élettel 
szemben, magunk vagyunk. 

Amikor kicsi voltam, oly sokáig tartott mindenkit felsorolni az esti 
imában, hogy azt mondtam helyette:"...Vigyázz mindenkire, akit szeretek, 
és mindenkire, aki engem szeret..." 
Mert a tiéd nyitva Atyám...