Egyre borúsabb a délután, a köd kezdi ellepni a völgyet. 
A másfél éves Ali az erkély üvegajtajához nyomja a tenyerét. 
- Anya, apa - suttogja, miközben kifelé néz, valahová a hegyek fölé. 
A négyéves Zita a nappaliban táncol, szól a zene, égnek a lámpák, 
a ház meleg, és biztonságos. 
Letérdelek Ali mellé, kicsi keze az enyém után nyúl, - anya..? - 
kérdi újra, nyílt tekintete az enyémbe fúródik.
-Jönnek nemsokára - mondom neki, és együtt nézzük a tejködbe 
burkolózó hegyeket. 

Felfelé futok a metróból, keresem az utcát, a presszót,
ahol a barátnőm már vár. 
Megvan, ez az, na nézzük hányas szám...
Hamar megtalálom, öt perc múlva már, hidegtől kipirult arccal 
huppanok le mellé, egymásra vigyorgunk.

Az ágyamban fekszem, mikor halk lépteket hallok.
Nyitva felejtődött az ajtó, Pongrác kihasználja a kedvező 
alkalmat, puha tappancsai nem csapnak zajt. 
Mellém kucorodik, pofácskáját a tenyerembe igazítja, 
elégedett dorombolással alszik el.

Mindenkinek máshogy fejeződik be egy nap, más adja a megnyugvást. 
Hazajön, akit szeretünk, találkozunk valakivel, aki fontos nekünk, 
nem egyedül alszunk el.
Azt hiszem, a közös mégis az, hogy valaki szeretett, valaki várt 
minket, és akkor, de csak akkor, minden rendben van.
Másnap majd új csatába indulunk. 
De ma már nem.
Ma vigyáznak ránk.