A matracomon hasalok, várom hogy lehűljön
a laptop, és tovább filmezhessek.
Tökjó volt a mai nap, délelőtt takarítottam,
aztán csavarogtam, kötetlenül és boldogan.
Elnézem a szobám szerény berendezését...
hát, ezt könnyű lesz összepakolni, ha tovább állok
innen.
Persze, egyelőre még nem akarok, mégiscsak jó
környék, fullos ház....
Szeretem amúgy ezt a szobát, pici ugyan, de
a lényeges dolgok beleférnek.
Valójában furcsán szabad érzés bútorok nélkül
élni... még egy komódom sincs, ágyam se,
két raklapra tett matracon alszok, az íróasztalt 
a lakótársam adta, hogy tegyem valamire a könyveim.
Van egy vesszőből fonott nagy ládám az ágyneműnek,
egy kisebb fehér, és egy egymásba fordítható 
banánlevél doboz a zokniknak.
Ja, majd elfelejtettem, székem is van. 

Komoly, mi?
De hát, ide be se férne semmi, és a folyosón
van beépített szekrény.
Olyan fura, elég ha a noteszem, a vázlatfüzetem, a könyveim, 
és a fényképeim itt vannak velem, máris otthonos.
Nem kell sok cucc.
Az megköt.
Márpedig engem ne kössön meg semmi...

Itt ülök az egyik haverom éttermében, és nézem az embereket.
Kimeríthetetlen, és megunhatatlan téma.
Mindenféle figurák megfordulnak itt, jobb, mint a moziban.
Hosszú hetek óta most először vagyok nagyon nyugodt,
lustán bámulok, hagyom, hogy az idő homokszemcséi, lassan 
kiperegjenek az ujjaim közül. 
A vendégek egy része a Szigetről jött, könnyű megállapítani,
nem csak a karszalag segít, hanem a sáros cipőik is.
Ki vesz fel edzőcipőt, nyári ruhához...?
Yes, talált, az, aki fesztiválról jön :-D

Ma van a fagylalt világnapja, és a hullócsillagok hónapja,
ehhez képest, még egyszer sem néztem fel az esti égre...
ma pótolni fogom. 
Hajaj, ezt Pesten nem lesz egyszerű kivitelezni... 
pörgetem az agyamban a lehetséges magas helyeket, 
ahonnan látszik az ég, talán a Gellért-hegyi erdő...
az jó lesz, lefekszek a kedvenc gesztenyefám alá - 
mennyire vártam, hogy virágba boruljon tavasszal - felnézek
az égre, és elsuttogom a kívánságaimat...
Talán teljesítenek néhányat a csillagok...

Tegnap este benézett a Hold az ablakomon.
Különös jó érzés fogott el, mintha a természet ereje, 
még a város betondzsungelében is velem lenne.

Sokszor hiányzik az Alföld végtelensége...
az ég, ami szinte rám borul, a puszták, a szántóföldek
 a szalmabálákkal, a nyírfák suttogása a szélben, 
és a folyó vadsága.
Most a Feneketlen-tó partján ülök, megnyugtató csönd van.

Csönd... nem tudjuk milyen fontos, hogy néha belül is
 csönd legyen...
A lélegzet lelassul, a szív egyenletesen ver, 
a gondolatok pedig...
nos, a gondolatok elvesznek valahol félúton.
Mert már nem lényegesek...
Az agy kikapcsol, az ember pedig azzá válik, amire született.
Eggyé a fákkal, a földdel, a vízzel.
Hisz közülük valók vagyunk, csak néha elfelejtjük, és azt hisszük,
ha megállunk, lemaradunk valamiről.

Nem lehet, hogy épp fordítva történik...?
Megállás nélkül futunk, rohanunk át az életen,
közben pedig épp a lényeg marad el...

Emlékszel, gyerekkoromban folyton Afrikába vágytam.
Csakis oda.
Ott aztán eggyé olvadhatnék a természettel, de jó is lenne...

Tudod, nem mindig találom a helyem a plázákkal teletűzdelt, 
lüktető városokban, az utcákon, az emberek között.
Hogyan éljek jól?
És miért téged kérdezlek, aki nem tudsz már válaszolni nekem...?
Már nem látlak az álmaimban, és ez néha hiányzik.
Ahogyan oly sok minden más is a múltból...
Néha felrémlik egy-egy emlékkép, mint egy tükörcserép,
de ahogy utánakapnék, semmivé foszlik, csak a kezem vágja meg.
Ha itt lennél, nyilván mondanál néhány okos gondolatot, 
így viszont magam agyalhatok, ami nem valami jó poén.

Felsóhajtok a vega szendvicsem fölött - 
igen, közben már ebédelni
is eljöttem, nyilván nem lep meg :-)
Tudod milyen rajta a szósz?
Mint a pizzán, amit gyerekkoromban sütöttél nekem.
Látod, ez az.
Ezek is emlékek, de már nem nyúlok utánuk.
Csak csöndben nézem, ahogy szertefoszlanak...
És bízok benne, hogy visszajönnek még - ahogy te is, legalább
 néha, csak néha, az álmaim ködén át, mégis valóságosan.
Az átjáróban találkozunk... várok rád.

Felébredtem, mikor hazaértél, és meztelen talpakkal
kicsattogtam a konyhába utánad.
Épp elővetted a vacsorához valókat, felnéztél, 
észrevettél, és megkérdezted:
-Nem kellene már ágyban lenned...?
Az ajtóban álltam, és csak megráztam a fejem.
- Mit eszel? -kérdeztem - én is kérek.
Elővettél még két szelet kenyeret, megpirítottad,
- mehet a fokhagyma? - kérdezted, és azt vacsoráztunk,
fokhagymás, vajas pirítóst, te meg én, este 10 órakor.
Tudod, még ma is összefut a számban a nyál, ha megérzem a 
fokhagyma és a kenyér illatát... épp úgy mint 20 éve...
Hiányoznak a közös, késő esti vacsorák veled.
Mindig a markoddal söpörted össze a morzsát, és erről
a mozdulatról ma is te jutsz eszembe.
Sok vacsorát ettem meg azóta, de egy se esett olyan jól,
mint az a pirítós...
Csak akartam hogy tudd.

Rengeteg módja van a beszélgetésnek.
Személyesen.
Telefonon.
SMS-ben
Skype-on
Viber-en
Chat-en

De nyílt levélben...?
Ilyet is csak én teszek. 
És ráadásul elég egyoldalú is.
De mit tegyek, ha így bukkanak elő a szavak...?
Tudom, hogy megértenél.
Emlékszel, egyszer azt mondtam, ha elveszítenénk egymást,
úgy üzenek majd, hogy a rakparton a falra írok festékspray-vel.
Azt meglátod, ha a híd felől jössz, másfelől pedig nem jöhetsz.
Persze, azóta felújították a rakpartot, nem lenne pofám a falra írni.
Kíváncsi vagyok, kiülsz-e még a lépcsőkre, amik most már legalább
nem olyan romosak.
Én már vagy ezer éve nem ültem ott, pedig mindig csak víz közelében
nyugszok meg igazán, és a gondolataim is ott a legtisztábbak.
Mégis, mikor hazamegyek, valahogy kimarad.
Pedig hiányzik.
Itt kicsit pótolja a Duna, de túl sok az ember, és a Tisza más,
nem is tudom, valahogy az enyém...
Hiszen mindenhogy láttam már, minden arcát, minden évszakban,
s néha úgy vágyok utána, ahogy a szerelmére vágyik az ember,
egy hosszú nap után.
Talán az emlékeim miatt...
Nem csak én láttam őt, ő is látott engem....
látta a szomorúságomat, a féktelen jókedvemet, látott boldognak
és reményvesztettnek, látott útját kereső 16 évesnek, és felnőtt nőnek.
Mindenhogy, minden helyzetben ismerjük a másikat... 
és ezért gyönyörű ez az egész.
A Szőke Tisza, földrajzilag Dél-Magyarország folyója.
Nem földrajzilag pedig az enyém.

Tudom hogyan kell csókolózni.
De nem tudom, hogy ne sérüljek meg, hogy ne sebződjek, egy érintéstől.
Tudom milyen érzés felébredni valaki karjában.
De nem tudom mennyi a végtelenszer végtelen.
Tudom hogy milyen a lábnyomom a hóban.
De nem tudom, hány lépés az életem.
Tudom hogyan kell ölelni.
De nem tudom, hogyan érintsek olyasvalakit, akit nem lehet
megérinteni.
Tudom milyen érzés szeretni, úgy, hogy belesajdul a lelkem.
De nem tudom milyen, mikor a másik lelke sajdul bele.
Tudom milyen ízű a málnadzsem.
De nem tudom hogyan kell megfőzni.
Tudom milyen érzés szomjasnak lenni.
De nem emlékszem, merre keressem a forrást...
Tudom milyen érzés az éhség.
De nem tudok vadászni.
Tudom milyen érzés, mikor végigsimítasz a meztelen testemen.
De nem emlékszem a kezedre...

Azt hiszem, nem tudom, hogy ki vagy te.
És nem emlékszem, hogy ki vagyok én....