Sírhatnékom van, mert eszembe jutottál, pedig azt hittem...
mit is hittem?
Gyerekkoromban a "Szépség és a Szörnyeteg" volt a kedvenc
történetem a tündérmesék közül, és van egy jelenet, mikor Belle,
nem tudván hogy tilos, felemeli a rózsa üvegbúráját.
Ez a rózsa a Szörnyeteg idejét méri, érzékeny és törékeny, mint
valami belül a szívemben, amit nem lehet puszta kézbe fogni,
és eleven, mint az a rózsa a mesében.
Nem tudom, hogy az időmet is méri-e, csak azt tudom, hogy felsajog,
hogy még mindig elönti a könny a szememet, mikor egy keresztre,
vagy egy szentképre pillantok, és meredten állok
a süteményes pultok előtt, ahol ki van írva: hókifli.
Összébb húzom magamon a kapucnis mellényemet, mintha egy puha
ruhadarab bármitől is megvédhetne.
Ezt senki se érti, nem mintha bárkinek is kellene, hisz ez a
kettőnk titka, az Én szavaim, Neked.
Ma fent voltam a hegyen, meglátogattam a Gesztenyefát, olyan jó volt
a törzséhez érinteni a kezem.
Egy nagyobb vihar letört belőle egy vastag ágat, úgy láttam már gyógyul
a sebe, mégis megijedtem, hogy esetleg kipusztul.
És akkor elveszítem a legjobb barátomat a hegyen.
Azt, akihez bármikor mehetek, ha elfáradok, ha szomorú vagyok, vagy
ha boldog, mindig ott van, mindig vár.
Le is fényképeztem, mondjuk ki, szentimentális vagyok, de számomra
sokat jelent, és azt hiszem, megértenél.
Nagyon jólesik írni neked, hiába tudom,
hogy sosem olvasod már el ezeket a sorokat, mégis.
Sokszor szeretnélek visszakapni, legalább egy órára,
és ezekben a pillanatokban, mikor neked írok,
újra élő vagy, megfogható, valós.
Ez a közös időnk, amit őrzök, mert ilyenkor elönti a szívem valami
megnyugtató melegség, valami ki nem mondható, valami
megfogalmazhatatlan... amire szükségem van.