Nem lehettem több hatévesnél, mikor először adtál vésőt a kezembe.
Ezt onnan tudom, mert készült egy kép rólam, ahogy faragok, 
és éppen hogy magasabb vagyok a padnál, amire a fát tesszük.
Tudod, először mindig csak néztelek, és nem is értettem egészen, 
hogyan tudsz ennyire elmélyülten csak arra az egy dologra figyelni.
Aztán, amikor már én is faraghattam, megértettem. 
Abban a pillanatban, mikor az ember kiválasztja a megfelelő fát, 
felrajzolja a mintát, szorítót készít elő, végül vésőt fog a kezébe, 
bezárul egy kör, és ősi ösztön ébred, hogy alkossunk valamit.
Régen volt már véső a kezemben, de ha rajzceruzát fogok és a 
vázlatfüzetemet, még most is te jutsz eszembe.
Azt hiszem, még most is fel tudnám rögzíteni a megfelelő fát a padra, 
és a kezdeti bizonytalanságot hamar felváltaná az önfeledt alkotás.
Hálás vagyok, hogy megtanítottál rá, mert, bár sosem mondtam, ha nagyon 
fájt valami, vagy elbizonytalanodtam, gyakran nyúltam a vésőim után.
Mind a mai napig, a vázlatfüzetem az ágyam közelében hever, sok-sok 
álmatlan éjszakán segítve át engem.
Úgy hiszem, az ember, ha szomorú, néha még többet is tud adni a világnak, 
mint egyébként tenné.
A rajzaim sokszor elmondják helyettem, amit én már szavakkal nem tudok, 
és amit máshogy talán nem is lehetne.
Köszönöm neked ezeket a véseteket a szívemen... apa.

A jogi törvények szerint, társtettesek azok, akik a szándékos 
bűncselekmény törvényi tényállását, egymás tevékenységéről 
tudva, közösen, ún. szándékegységben valósítják meg.
Hm.
Nem mintha arra akarnék biztatni bárkit, hogy kövessen el valamit, 
mégis, ha megkérdik, milyen is az ideális társ, nekem mindig 
az a szó ugrik be, hogy ő valójában egy tettestárs.
Lefordítva "pozitívra"; az életet, és a vele járó összes csodát, 
vitát, felemelő pillanatot, könnyeket, győzelmet és bukást, 
együtt, "szándékegységben" élik meg. 
Vajon kinek van valódi tettestársa...?
Más is erre vágyik?
Mi határozza meg, hogy jó-e egy kapcsolat, elég-e hozzá az unalomig 
ismételt közös érdeklődési kör, jó sex, azonos célok...?
Vagy kell bele valami több?
És mi is ez a "több"?
Szerintem ez az, ez a semmihez sem hasonlítható jó érzés, hogy bármi 
történik, a tettestársad ott van, és vigyáz rád.
Mert szövetséges. 
Fut veled, de nem akar legyőzni.
Átölel ha sírsz, de nem mond olcsó közhelyeket.
Tudja hogy ki vagy, és az erősségeid szerint épít rád, nem pedig úgy, 
hogy kiforgat önmagadból.
És talán, de csak talán, még egy bankot is kirabolna veled. ;)

Valamikor régen még halhatatlannak, legyőzhetetlennek 
és sebezhetetlennek hittem magam, aki az élet hosszú útján 
futva viszi a lángot a szívében, s mindenkinek ad belőle, mindenkinek, 
akinek szüksége van rá.
Ebben az időben történt, hogy láttam egy filmet, amiben elhangzott 
egy mondat, ami nekem nagyon tetszett.
Így szólt: "...mi mindannyian Isten katonái vagyunk...
a szeretet a mi legfőbb fegyverünk..."
Igen, gondoltam akkor, hát ez a lényeg!
El is határoztam hogy így fogok élni, cserébe, mikor eljön majd 
az ideje, Isten így köszönt a túloldalon: "Jó katonám voltál..."
Az első sebemet még észre se vettem, futottam tovább, meg sem fordult
a fejemben, hogy esetleg olyanoknak adom a szívem lángját, 
akik kicsit sem méltók rá.
Aztán, ahogy teltek az évek, több lett a seb, és több a bukás, mint 
a futás, már hosszabb idő telt el a gyógyulás, és az új cél között.
Végül - ekkor már csak sétáltam - egy csöndes napon, picike parázzsal 
a szívem rejtett zugában, eljött a felismerés.
Nem méltó mindenki a lángra, de aki az, az nagyon az.
Nem tudok már rohanni előre, de sétálni még igen -  
így talán beérnek a társaim, a többi sebzett szívű katona, 
s a sok pici parázs bevilágít egy új utat.
Nem tudom mi vár a túloldalon, ha eljön az ideje.
Csak egy mondatban vagyok biztos, amit hallani fogok, így hangzik:
 "Jó katonám voltál..." 

Felnéztem tegnap az égre: az északi szél kergette a felhőket, 
a lemenő nap rózsaszínre festette a láthatárt.
Olyan gyönyörű látvány volt, olyan különleges, mégis, 
én csak azt éreztem, hogy valami felsajog.
Mint a varázslatos forgószél, úgy kapott fel az emlékezet, 
s a következő percben már nem is Pesten, 
hanem egy kicsi városban voltam, az ország déli csücskében.
Akkor is az eget nézem, a kavargó hópelyheket, állok apa irhadzsekijében, 
egyedül a korai estében, csak az utca végéig szöktem ki, 
látom is a házunkat, világítanak az ablakok, biztonságban vagyok, 
és szeretnek.
Jó kint lenni, belefordítom arcomat a hóesésbe, párállik a lélegzetem.
Egy másik kép, egy nagyon régi vacsora képe, mama, ahogy asztalra teszi 
a zserbót, mosolygó tekintete az enyémbe kapcsolódik.
Karácsony van... az egyik utolsó, aminek még örülni is tudtam.
Újabb villanás, én és unokatesóm, épp a kutyát próbáljuk rávenni, 
hogy húzza a szánkót helyettünk, nevetünk, hempergünk a hóban. 
Tiszta könny már a szemem, mire erőt veszek magamon, hogy továbbmenjek.
Hová lett a béke, a varázslat, az a jó biztonság?
Most már ezt jelenti a tél, a december, hogy valami belesajdul, fáj?
És vajon másoknak mit jelent?
Hol maradt a lényeg, hol vesztettük el?
És én vajon megtalálom-e még...?

Ugye mindenki látta az Indiana Jones filmeket?
Rémlik a jelenet, az "Utolsó keresztes lovag"-ból,
mikor már majdnem a meglelik a kelyhet, csak az utolsó próba 
van még hátra?
A híd.
Mert csak az tud végigfutni a hídon, aki hiszi, hogy létezik.
"Csak az a bátor, aki el mer ugrani az oroszlán fejétől"
Vagyis beleveti magát a semmibe, a puszta hitre alapozva.
Én ugyanígy látom az életet.
Főleg a kapcsolataimnak nagyon jó metaforája ez a jelenet.
Hiszen mi is történik?
Bármi újba kezdünk, legyen az párkapcsolat, munka, költözés, 
hinnünk kell benne, hogy sikerül az "ugrás" hogy nem zuhanunk le.
Én sokáig és sokszor bátran ugrottam. 
Az önmagamba vetett hitem vitt előre, és megjelent a híd,
csak végig kellett futnom rajta.
Aztán egyszer eljött a pillanat, hogy ez kevés volt, 
eltűnt a híd a talpam alól, 
és én leestem, nagyon magasról, és sokáig nem másztam vissza.
Mígnem egyszer csak azt vettem észre, hogy megint a sziklán állok.
De nem ugrottam, mert nem láttam a hidat, és a kezét sem nyújtotta senki.
Csak álltam ott, kísértett a múlt, és már fel is készültem rá, 
hogy inkább egész életemben a sziklán álljak gyáván.

De ez nem én vagyok.
Én hiszem, hogy a híd létezik, hiszem, hogy ha nekifutok, 
és el merek ugrani, meg fog jelenni, hiszem, hogy megéri.
Akkor is, ha mégsem.
Ugrani kell, bele a semmibe.
Akkor is, ha rizikós, ha benne van a pakliban, hogy leesünk.
Mert az a híd igenis létezik... önmagunkban.

Hogy is van az, hogy néha hallani véljük a szeretteink 
hangját, holott a közelben sincsenek?
Velem is ez történt a múltkor, mikor nagyon egyedül voltam,
és két karral átölve magam, suttogtam pár megnyugtató szót.
Aztán döbbentem felnéztem.
Egyedül voltam... vagy mégsem?
Hisz ez az anyám hangja, ezek az ő szavai! 
Dermedten ültem, őrizve a pillanatot, hátha tovább tart.
Persze elillant, én pedig elgondolkodtam.
Az én hangom kísértetiesen hasonlít anyáéhoz, ugyanaz a 
hangszín, régen össze is kevertek minket a telefonban.
Tehát ez történt... én mondtam valamit, csak épp anya hangját 
véltem hallani.
Hm, nem nagy dolog, nyilván mindenkivel előfordult már.
Mégis.
Eltűnődtem, milyen jó is ez, nincs itt a másik, mégis "előhívom" 
őt, önmagamból.
Egy pillanat volt csak, mégis elhozta a békét, amire vágytam.
Lassan elmosolyodtam, aztán felkeltem hogy folytassam a napot.
Már minden rendben volt.

József Attila egy sortöredékét választottam címnek.
Miért is...?
Egyszer megkérdeztem egy barátomat, hogy mit is szeret bennem. 
Mosolygott, mint mindig, ha nevetséges kérdést tettem fel, 
és azt mondta, ezt nem lehet megfogalmazni.
És még azt is, hogy ha szeretünk valakit, ha igazán szeretjük, 
akkor nem tudjuk megmondani miért.
Mostanában sokszor eltűnődöm ezen.
Vajon tényleg így van...?
Vajon tényleg hiába tudom én magam, ki is vagyok, igazán 
csak olyasvalaki láthatja a lényeget, aki szeret...?
Én magamat sosem tartottam különösebben szerethetőnek, ezért hihetetlen, 
de ma sem értem, hogy aki szeret engem, az miért is szeret.
Talán sosem fogom megérteni. És talán ők sem értik.
Az egész csak megtörténik.
Talán csak érezni kell, és nem próbálni megfejteni.
Hiszen hiába fürösztöm önmagamban... 
a lényeget csak a másik arcában láthatom.

Szeretek rajzolni, és visszatérő motívum nálam a fa.
Minden szabad felületre felskiccelek egyet.
Még a kocsi párás ablaküvegére is...
Visszanézve a rajzaimat, ezek a fák mindig másmilyenek 
kicsit, de azért mostanában van egy közös jellemvonásuk: 
gyökerekkel rajzolom őket.
Erős, fonódó gyökerekkel, és nyúlánk ágakkal.
Még sosem gondoltam át, mit is jelképezhetnek...
Talán saját magamat?
Az életemet, a lehetőségeket, netán a legbelső, 
védett "lélekrészt" amit az ember még önmagában sem 
ismer igazán, csak tudja, hogy létezik?
De miért fa?
Tűnődök, mit akarnak mondani nekem a tulajdon rajzaim, 
de nem kapok választ... most még nem.
De egy napon kapni fogok.
Addig pedig rajzolom a fákat, papírra, ablakra, poros 
járdákra, falakra, egészen addig, amíg a gyökerek olyan 
mélyre fonódnak, hogy körbe érik a szívemet, az ágak pedig 
felnyújtóznak, egészen az égig.
És ott lesz köztük a válasz. 

Akkor sosem tudod. Mindig csak utána.
Engem néha elönt az érzés, úristen, de boldog vagyok, 
aztán tovább illan, olyan sebesen, hogy nem is látom.
Amikor úgy érzem, ez nem megy tovább, nem bírom egyedül, 
a rossz napokon, amikor önmagamért, vagy épp 
a lelkem nyugalmáért folytatok embert próbáló 
küzdelmet, erre gondolok.
Mert bár akkor nem tudtuk, hogy abban a pillanatban 
milyen boldogok is vagyunk, a szív emlékszik... a lélek raktároz.
És fel-felvillan valami picurka fény, nem több, mint 
egy üvegcserép a háztetőn, de én (akár a kiskutya a mesében)
szeretem egy darabka Holdnak hinni.
Amikor reggel kinyitom a szemem, és örülök az új napnak, 
a fénynek, mert ilyenkor megszöknek a rémálmaim, és a 
lehetőség, mint egy köpönyeges vándor, bezörget az ablakon...
Ilyenkor tudom, hogy talán, talán mégis érdemes.
Mert olyan, mint volt, soha nem lesz már, de azért 
másmilyen még lehet.
És ha másmilyen lehet, abban akár még boldogok is lehetünk, 
még akkor is, ha rajtunk kívül, mindenki csak egy darabka 
üveget lát a tetőn.
Hiszen nem attól lesz értékes, hogy a Hold egy darabja, 
hanem sokkal inkább attól, hogy én annak hiszem-e.

Utálom a karácsonyt.
Tulajdonképpen mindig is utáltam, persze, 
gyerekkoromban még biztosan szerettem, 
de már évek óta nem tudok ráhangolódni.
Végigdolgozom a decembert, hullafáradt vagyok, és a szeretteim is azok.
Az az ünnep, aminek a szeretetről kellene szólnia, 
ócska közhellyé degradálódott, hiszen mást sem teszünk, 
mint hajtunk, mint az őrült, csak azért, hogy olyan 
ajándékot vegyünk mindenkinek, amire igazából semmi szüksége.
Mert mi is kellene...?
Mi az, amire a másiknak igazán szüksége van tőlünk?
Szerintem talán önmagunk...
De azt nem adjuk oda, vértek és páncélok mögé rejtjük, 
adunk helyette egy szépen csomagolt csecsebecsét, és azt 
hisszük, ez így jó.
Pedig dehogy.
Egyszer, még évekkel ezelőtt, épp egy karácsony előtt,
nekiálltam, és írtam vagy fél tucat őszinte vallomást.
Leveleket, mindazoknak, akiket szeretek.
De nem adtam oda nekik, és ma már bánom.
Mindenesetre a szokás maradt, a mai napig írok vallomásokat,
nagyon mélyeket, és van, amikor már oda merem adni.
Hiszen most kell olvassák... most, amikor még beszélni 
tudunk róla - ha akarunk - most, amikor még megértik.
Ezeket a leveleket mindig nagyon nehezen adom át, 
talán épp azért, mert érzem, ez nem egyszerűen egy levél, 
ez önmagam egy darabkája.
Levenni a vértjeimet még nekem is nehéz.
De amikor már megtettem, akkor nagyon jó.