A tekintet mélye

Nem emlékszem rá, kinek a tekintetében mélyedtem el 
először.
Bizonyára édesanyáméban.
A legtöbbet viszont a sajátomat tanulmányoztam, hisz ez
a tekintet nézett rám vissza mindennap a tükörből,
ezen keresztül figyeltem a világot.
Láttam már bizonytalannak, csillogónak, törékenynek, mint
az üveg, láttam a nevetéstől csíkká húzódni, és láttam
benne mély kétségbeesést.
Tudom milyen, mikor aranyszíne megfakul, s bizonytalan
szürkésre vált.
Azt is tudom, milyen, mikor nincs fénye, csak könnyek
örvénylenek benne, és talán, mind közül, minden pillantásom,
nézésem közül, ez a legmélyebb.
A tekintetem igazi mélye, ami messze túlmutat minden emberi
csaláson, megjátszáson, vélt és valós sérelmeken és örömökön.
Önmagam, a lelkem legmélyének egy szikrája villan fel ilyenkor,
és szerencsés vagyok, mikor néha láthatom.
Eltűnődöm, kik láthatták már vajon a tekintetem mélyét?
A barátaim, akiknek a vállán egy időben sokat sírtam?
Idegenek az utcán, akiknek - nem szándékosan bár, de - megmutattam
egy érzékeny részt önmagamból?
Ezek nagyon törékeny pillanatok, sokkal törékenyebbek, mint egy
ólomkristály pohár, és többnyire véletlenül leszünk a tanúi.
Mintha az emberről egy nagy erejű orkán lefújná a ruhát,
és meztelenül állna a hideg, téli utcán, hogy egy perccel később,
újra rajta legyen minden, mintha semmi sem történt volna.

Nézzetek bele az emberek szemébe az utcán, és nézzetek bele
a saját tekintetetekbe is!
Több, mint érdemes...