Nem emlékszem rá, kinek a tekintetében mélyedtem el 
először.
Bizonyára édesanyáméban. 
A legtöbbet viszont a sajátomat tanulmányoztam, hisz ez 
a tekintet nézett rám vissza mindennap a tükörből, 
ezen keresztül figyeltem a világot. 
Láttam már bizonytalannak, csillogónak, törékenynek, mint 
az üveg, láttam a nevetéstől csíkká húzódni, és láttam 
benne mély kétségbeesést. 
Tudom milyen, mikor aranyszíne megfakul, s bizonytalan 
szürkésre vált. 
Azt is tudom, milyen, mikor nincs fénye, csak könnyek 
örvénylenek benne, és talán, mind közül, minden pillantásom, 
nézésem közül, ez a legmélyebb. 
A tekintetem igazi mélye, ami messze túlmutat minden emberi 
csaláson, megjátszáson, vélt és valós sérelmeken és örömökön. 
Önmagam, a lelkem legmélyének egy szikrája villan fel ilyenkor, 
és szerencsés vagyok, mikor néha láthatom. 
Eltűnődöm, kik láthatták már vajon a tekintetem mélyét?
A barátaim, akiknek a vállán egy időben sokat sírtam? 
Idegenek az utcán, akiknek - nem szándékosan bár, de - megmutattam 
egy érzékeny részt önmagamból?
Ezek nagyon törékeny pillanatok, sokkal törékenyebbek, mint egy 
ólomkristály pohár, és többnyire véletlenül leszünk a tanúi. 
Mintha az emberről egy nagy erejű orkán lefújná a ruhát, 
és meztelenül állna a hideg, téli utcán, hogy egy perccel később, 
újra rajta legyen minden, mintha semmi sem történt volna.

Nézzetek bele az emberek szemébe az utcán, és nézzetek bele
a saját tekintetetekbe is!
Több, mint érdemes...