Igazad volt... mindenben. 
Önző vagyok. 
Felhívlak, ha már "rian" a jég, a talpam alatt, és kell, 
hogy valaki elkapja a kezem, mielőtt beszakad. 
De hát mit tegyek, ha úgy érzem, egyedül nem tudok talpon 
maradni?
Hiába nem látlak hónapszám, mindig is hittem, hogy 
harcostársak vagyunk, hogy az életnek nevezett 
végtelen csatamezőn számíthatok rád. 
Mert, bár vannak bátor, magányos harcosok, én aligha 
számítok annak.
Én csak állok, kezemben a fegyverek, amiket a világ ellen 
hoztam, úgy mint jóság, szeretet és tisztesség, de be kell 
látnom, ez nem az a csata, ahol sokra mennék velük. 
Futok, ráfutok a jégre, ami elreped a lépteim alatt, 
de a lendület eddig még mindig átvitt a túlpartra. 

Vajon meddig küzdök, meddig tartanak ki a fegyvereim?
"..Aki tétova, nem tud a bajok elől futni.."

Hát, én most állok. 
Tétován, talpam alatt a vékonyodó jéggel. 
Párállik a lélegzetem. 
Nem merek megmozdulni. 
Félek, hogy beszakad.