A reggel még csak esőnek induló csapadék, délutánra havazásra váltott. 
Mire kifelé jöttem a metróból, a villamosra menet már fehér pelyhek
borították a dzsekimet. 
Hűvösvölgy felé kinyitottam az újságot, de egy sort se 
bírtam elolvasni. 
Csak néztem kifelé a villamos ablakán, megbabonázva. 
Fel-felvillantak az emlékeim, de olyan gyorsan, mintha 
moziban lettem volna, s a kavargó hóesés helyettesítette 
a vásznat.
Nem is tudom mi történt - de végignéztem az életem. 
A végállomáson elnéztem a hegyek fölé.
A buszon se bírtam abbahagyni a "filmezést", az ablaküvegre 
tapasztott tenyeremmel néztem a táncoló hópelyheket. 
Mert táncoltak. 
Hányszor olvastam, regényekbe, novellákba, és sosem értettem. 
De most igen. 
Mert ezek a hópelyhek táncoltak nekem, olyan volt, mint egy 
privát bérlet, a világ legkülönlegesebb balett-előadására. 
És akkor az jutott eszembe, hogy ez a sok emlék, ez a nap, 
ezek a pillanatok, az én életem.

A tó mellett sétáltam el, hogy levágjam az utat. 
Mintha lelassult volna az idő, hogy meg ne zavarja, 
a csönd puha lépteit a hóban....
Megálltam, és rácsodálkoztam a tó közepén magányosan álló fára, 
amire porcukorként szitált rá a fehérség.

Ezért. 
Ezért az egyetlen pillanatért - érdemes volt élni.