A reggel még csak esőnek induló csapadék délutánra havazásra váltott.
Mire kifelé jöttem a metróból, a villamosra menet már fehér pelyhek
borították a dzsekimet.
Hűvösvölgy felé kinyitottam az újságot, de egy sort se
bírtam elolvasni.
Csak néztem kifelé a villamos ablakán, megbabonázva.
Fel-felvillantak az emlékeim, de olyan gyorsan, mintha
moziban lettem volna, s a kavargó hóesés helyettesítette
a vásznat.
Nem is tudom mi történt - de végignéztem az életem.
A végállomáson elnéztem a hegyek fölé.
A buszon se bírtam abbahagyni a "filmezést", az ablaküvegre
tapasztott tenyeremmel néztem a táncoló hópelyheket.
Mert táncoltak.
Hányszor olvastam, regényekben, novellákban, és sosem értettem.
De most igen.
Mert ezek a hópelyhek táncoltak nekem, olyan volt, mint egy
privát bérlet a világ legkülönlegesebb balett-előadására.
És akkor az jutott eszembe, hogy ez a sok emlék, ez a nap,
ezek a pillanatok, az én életem.

A tó mellett sétáltam el, hogy levágjam az utat.
Mintha lelassult volna az idő, hogy meg ne zavarja
a csönd puha lépteit a hóban....
Megálltam, és rácsodálkoztam a tó közepén magányosan álló fára,
amire porcukorként szitált rá a fehérség.

Ezért.
Ezért az egyetlen pillanatért - érdemes volt élni.