Az embert mindig a legváratlanabb pillanatokban lepi meg az érzés,
hogy most minden jó. 
Teljesen független attól, hogy hol élünk, milyen évszak van,
és hány óra, ittunk-e kávét, vagy aznap még nem. 
Nekem mindig társul hozzá egy másik érzés is, 
nem csak elönt a boldogság - biztonságban is érzem magam. 
Mint akire vigyáz egy felsőbb erő, mintha magába ölelne 
két erős kar, hogy elvesszek ebben az ölelésben. 
Legutóbb egy erdei úton történt meg velem, és még 
különösebben jókedvem sem volt, pörgött az agyam. 
De, talán a fák, a zöld, vagy ki tudja, minek a hatására, 
de kikapcsolt a zsongás, már csak a lépteim maradtak, 
és akkor...
Akkor történt, olyan hirtelen, mint ahogyan mindig, 
elöntött az érzés, hogy most boldog vagyok.
Biztonságban éreztem magam az úton, a fák alatt, 
a dombok-hegyek ölelte tájban, különös módon azt éreztem, 
hozzájuk tartozom. 
És mire kiértem a kocsiútra, valami el is nyugodott, 
valami, ami régóta örvénylett már, most a helyére került, 
mint mikor rendet rakunk, és akkurátusan betolunk egy fiókot. 
Jól van, kész van, rend van.
Hálásan néztem vissza a fákra, és összébb húztam a kardigánom. 
Siettem haza. 

"Rendet tenni magamban nem más, 
mint a bizonyosság, 
hogy téged választottalak"

/Sara Rattaro/