Az embert mindig a legváratlanabb pillanatokban lepi meg az érzés,
hogy most minden jó. 
Teljesen független attól, hogy hol élünk, milyen évszak van,
és hány óra, ittunk-e kávét, vagy aznap még nem. 
Nekem mindig társul hozzá egy másik érzés is, 
nem csak elönt a boldogság - biztonságban is érzem magam. 
Mint akire vigyáz egy felsőbb erő, mintha magába ölelne 
két erős kar, hogy elvesszek ebben az ölelésben. 
Legutóbb egy erdei úton történt meg velem, és még 
különösebben jókedvem sem volt, pörgött az agyam. 
De, talán a fák, a zöld, vagy ki tudja, minek a hatására, 
de kikapcsolt a zsongás, már csak a lépteim maradtak, 
és akkor...
Akkor történt, olyan hirtelen, mint ahogyan mindig, 
elöntött az érzés, hogy most boldog vagyok.
Biztonságban éreztem magam az úton, a fák alatt, 
a dombok-hegyek ölelte tájban, különös módon azt éreztem, 
hozzájuk tartozom. 
És mire kiértem a kocsiútra, valami el is nyugodott, 
valami, ami régóta örvénylett már, most a helyére került, 
mint mikor rendet rakunk, és akkurátusan betolunk egy fiókot. 
Jól van, kész van, rend van.
Hálásan néztem vissza a fákra, és összébb húztam a kardigánom. 
Siettem haza. 

"Rendet tenni magamban nem más, 
mint a bizonyosság, 
hogy téged választottalak"

/Sara Rattaro/

*"...A kovalens kötés olyan elsőrendű kémiai kötés, amelyben az atomok, 
közös vegyértékkel rendelkeznek... 
...Kovalens kötés kialakulásakor, két atompálya átfedésével, egy 
molekulapálya jön létre..."

Álmatlanul hánykolódok, a délutáni vita jár az eszemben, Krisztával. 
A Motoros már próbált a lelkemre beszélni, hagyd rá, mondta,
nem érdemes enni magad rajta. 
Ha az olyan könnyű lenne...
Átdobom magam a másik oldalamra, éjjel fél kettő, aludni kéne.
Ránézek a mellettem békésen alvó férfire. 
Elnyúlik, karja, mint mindig, a feje fölé csapva, kicsit horkol, hosszú 
szempillái most eltakarják az aventurin zöld szemeket. 
Elmosolyodok, megcsókolom a halántékát, szeretlek Motoros, súgom neki. 
Hozzábújok, álmában is magához ölel, erős karja körém kulcsolódik. 
Érzem a lélegzetét a nyakamon, és az jut eszembe,
milyen szerencsés vagyok, hogy itt van nekem. 
Micsoda kötés, amit egyikünk se gondolt volna, nem is várt, csak úgy 
megtörtént, mint az igazán fontos dolgok az életben.
Mit számít, ki bosszantott fel, kivel vesztem össze, hiszen az élet 
már ilyen, sosem tökéletes. 
De amíg valaki így szeret, és én viszont szeretem, nincs semmi baj,
eltűnnek a gondjaim az éjszakával... mélyet lélegzem. 
Most már el tudok aludni. 

Védelem. 
Azt kértem, hányszor, de hányszor, magamnak, anyának, apának, 
a barátaimnak, a keresztfiaimnak, mindenkinek, akit szeretek.
Imát mondtam otthon, és kabalakövet adtam a kezükbe, 
hogy az vigyázzon rájuk.  
Egész rituálék alakultak ki a hosszú utak előtt, mintha attól, 
hogy velem van valami, nem érhetne semmi baj.
Nem tetszett, hogy védtelen vagyok, hogy a Sorsnak hatalma van 
fölöttem. 
Nem sokkal a nagymamám halála után, elkerültem egy buszbalesetet. 
Nem volt annyira veszélyes szituáció, de valahol mégis az volt. 
Egy percig sem hittem, hogy véletlen lett volna. 
Rátapasztottam a kezem a busz ablakára, és felnéztem az égre. 
És tudtam, én tudtam, hogy a nagymamám vigyázott rám,
hogy ő nem engedte, hogy bármi bajom essen. 
Mert ki kell mennem az utcára, és fel kell ülnöm a villamosra, 
és könnyebb úgy, hogy hiszek és bízok abban, hogy valaki vigyáz rám. 
Hiszem, ha sokszor elmondom, "vigyázz rájuk Istenem" 
akkor nem esik le Dani a mászókáról, és Oli sem,
anya mindig biztonságban ér haza,
a Motorosra vigyáz egy angyal a motorján, apára az autópályán, 
Zsu és Szilvi egészségesek és erősek, és mindannyian felébredünk reggel. 
Mert élni csak hittel lehet, ha már vértek nincsenek, mert az élettel 
szemben, magunk vagyunk. 

Amikor kicsi voltam, oly sokáig tartott mindenkit felsorolni az esti 
imában, hogy azt mondtam helyette:"...Vigyázz mindenkire, akit szeretek, 
és mindenkire, aki engem szeret..." 
Mert a tiéd nyitva Atyám...

Átsétáltam  a Lánchídon. 
Gyakran megteszem, megállok a közepén, kihajolok, 
és csak nézem az örvénylő vizet. 
A Duna... hűtlen vagyok első számú szerelmemhez, 
a Tiszához, és a gyerekkoromat átszelő, utamat kísérő Maroshoz. 
A Motoros, aki nem sétált át még hídon, elkísér.
Velem együtt nézi a vizet, zöld szeme neki is elvész a távolban. 
Ez az a varázslat, amit csak Budapest tud.
A túloldalon magához ölel, a nyakába csimpaszkodva nézem a nyárfák 
szálló, fehér pihéit.
Nézd, suttogom neki, olyan, mintha egy hógömb belsejében lennénk...
Rámnevet. - Tudod, ettől a legtöbb ember tüsszög.
- Az lehet - nézek rá, de a legtöbb ember nem volt még egy élő hógömb 
belsejében.
Mosolyog, feladja, tudja már, hogy ez a város mekkora szerelem nekem. 

Budapest...
te nem kérdezted, mikor évekkel ezelőtt menekültem hozzád, 
hogy honnan jövök, mit akarok, ki vagyok én. 
Csak vártál. 
Csak elfogadtál. 
Mint egy kicsi, elkallódott puzzle darabka, úgy olvadtam beléd. 
Számolatlanul hordtad a lábaim elé a kincseid, a tereket, 
a hegyeket, az erdőidet, az embereket.
Ha néhanap hazalátogattam, már vágytam vissza hozzád. 
Nem ítélkeztél fölöttem, és nem érdekeltek a múltbeli hibáim sem. 
Csak adtál. 
Sosem tudtam eléggé megköszönni, sosem mondtam, mennyire hálás 
vagyok érte.  
Köszönöm, neked, Budapest, hogy akartál, és szerettél, hogy kellettem 
neked.
Rabul ejtetted a szívem, és elvarázsoltál.
Budapest, te csodás...

Tudjuk egymás titkait. 
Én tudom, hogy milyen volt a hajad eredeti színe, 
mielőtt a szőke sok-sok árnyalata lett belőle. 
És azt is tudom, hogy melyik volt a kedvenc koktélod régen, 
sőt azt is, hogy mi szerepel a bakancslistádon - 
és mit gondolsz belőle valóban komolyan. 

Te tudod, milyen márkájú volt életem első cigarettája, 
hogy hívták a gimis szerelmemet, 
még azt is, hogy milyen átlaggal érettségiztem.

Tudom, hogy milyen törékeny vagy belül, 
tudom az e-mailed jelszavát, 
tudom, hogy szeretsz evezni, és hogy miről álmodsz.

És te tudod, hogy milyen vagyok, mikor alszok, 
hogy hogyan szeretem a kávét, 
hogy mi az, amitől félek.

Felelősek vagyunk vajon mások titkaiért? 
Azáltal, hogy ránk bízzák őket, a mienkké is válnak?
Kellenek a titkok?
Egybekovácsolnak, vagy szétválasztanak? 
Nem tudom. 
De azt tudom, hogy jó vigyázni rájuk.
És nem szabad elmondani őket akárkinek.
Mert ha az, akinek elmondtam a titkaim, elárul, 
akkor nem csak engem hagy cserben, de a titkaimat is.

Ezért aztán, ha valaki úgy kezdi a mondatot, hogy:
- ezt még senkinek se mondtam el... - akkor óvatosnak
 kell lenni. Titkokat mond el, bízik.
És a titkok éppolyan tünékenyek, mint amilyen törékenyek.

Csitt...!
Én ezt még senkinek se mondtam el...

"Ha újra átélhetne egyetlen pillanatot az életéből, 
mi lenne az?" 
Ezt a kérdést egy riportban olvastam, és gondolkodás nélkül 
válaszoltam rá magamban. 
Az az áprilisi pillanat lenne...

Már mindjárt 5 éve, hogy megműtötték a szemeim. 
Először a jobbat. 
A gyógyulás elég vacak, de pár nap alatt jobban lesz az ember, 
és egy hét után, már vidáman mentem sörözni a barátommal. 
Késő volt, mire hazaindultam, és szórakozottan felnéztem az égre. 
És úgy is maradtam, földbe gyökerezett lábbal, hátrahajtott fejjel, 
hosszú-hosszú percekig. 
Istenem, ez az ég... ezek a csillagok, amiket annyira szeretek, 
de évek óta már, csak homályosan láttam őket. 
De most élesen... nagyon élesen. 
Emlékszem, ahogy nyelni próbáltam, de a torkom elszorult. 
Levegőt akartam venni, de összeszűkült a légcsövem. 
Meg akartam mozdulni, de nem tudtam.
Ezt látják akkor mások...? 
Mindig látják, minden éjszaka...? 
Erre gondoltam, és arra, hogy milyen hihetetlenül, lehetetlenül 
szerencsések.
Aztán fejbe vágott egy gondolat: de hát már én is...! 
Én is az vagyok!
Egy pokoli mázlista, hiszen bármikor láthatom ezt! 

Nagyon lassan értem haza. 
Fel-felnéztem, mintha a csillagos égbolt megszökhetett volna.
Sosem fogok sírni, panaszkodni többé, fogadkoztam magamban. 
Hiszen mi baj lehetne, amíg én ezt láthatom?

Nem tartottam be az ígéretem, mint ahogy sok másikat sem. 
Nem baj. 
Talán, épp ettől önazonos az ember. 
De a hála, megmaradt. 
Mennyi minden vész el útközben, mennyi könnyet sírtam el,
azóta az ígéret óta. 
De az égbe, szerelmes maradtam.
Akármi történt, ahogy meglátom, még mindig, annyi év után is, 
állok néhány percig, és elsuttogom: 
köszönöm...köszönöm, hogy láthatom ezt.

- Csaltál...! - csattan a mondat a játszótéren. 
Egy közeli padon ülök, felkapom a fejem. 
Visszarepülök az időben, hosszú éveket. 
- Csaltál! - Én ugyan nem...
Nyolcéves szívem fájdalmasan megdobban, de hát nem.
Én sosem csalok. 

- Ez nem volt meg, sajnálom. - Tizenkét éves önmagam felnéz, szemeim 
belefúródnak a tornatanárnőm tekintetébe. 
Dehogyisnem.
De nem mondok semmit, csalódottan jövök le a pályáról, 
tornacipős lábaim surrognak a műanyag padlón. 

- Ez meg mi volt?! - A barátom haragtól izzó, szürke szeme 
az enyémbe mélyed. Csak egy pillanatig habozok. 
Elmondom, úgyse tudok hazudni neki.
Mély levegőt veszek: -Tudod...

- Kicsit túl becsületes vagy erre a világra.
A haverom zöld szeme csupa mosoly, ahogy felém nyújt 
egy doboz sört. 
Gyanakodva nézem. 
- Remélem nem alkoholmentes - morgom oda neki.
- Nem - nevet fel, koccintásra emelve a kóláját. 
Én is elmosolyodok. 
- Mindenki hazudik, és csal is. 
Neked se kéne ennyire rendesnek lenned. Akkor nyernél.
 
Undorodva húzom el a számat. - Inkább veszítek...

Most viszont elgondolkozok. 
Tényleg, inkább veszítek?
Hát annyira jó nekem, hogy mindig elbukok?

Gyerekkoromban gyakran álmodoztam arról, hogy, 
ha felnövök, elmegyek Las Vegasba. 
Bemegyek egy kaszinóba, és a ruletten felteszem 
minden pénzemet a piros kilencesre. 
Aztán felnőttem, és elkezdtem játszani - 
a Sors nevű kaszinóba járok, nagymenő csalók közé. 
Kőkemény valutájuk van, úgy mint hazugság, álnokság, 
és ridegség. 
Esélytelen, hogy ezek ellen nyerjek...
Mégis.
Hosszú évekig újra, és újra megjelentem ott, kezemben 
az egyetlen nagy értékű zsetonom - önmagam. 

Szép, tiszta tekintetem nemigen passzol a hazug csalók 
társaságához. 
Akkor mit keresek itt?
Két út lenne csak?
Csalok, vagy elbukok?

Kifújom a hajam a homlokomból, és veszek egy mély levegőt. 
Úgy tűnik, ez egy ilyen világ, de nem baj. 
Én viszont eluntam a játékot. 
Ma este megnézem a repülőjegy árakat. 
Las Vegas engem vár... talán a piros kilencessel, én is nyerek.

Aztán egyszer csak nem voltál itt, nem voltál sehol, 
és mindenhol ott voltál. 
Annyira hiányoztál, hogy vadidegen emberek arcában kerestem 
a vonásaidat. 
És sírtam, mikor már nem bírtam felidézni őket. 
Aztán a hangod is eltűnt... az illatod. 
A szemed örvénylő szürkéje, vakító kékje, csöndes zöldje, 
izzó sötétje. 
Nem emlékeztem a mosolyodra, a nevetésedre, és fájt, 
hogy nem emlékszek. 
De az érintésedre emlékeztem... tenyered melege, az ölelésed 
ereje, velem maradt. 
Volt egy pillanat, egy nagyon hosszú, nagyon ijesztő pillanat, 
mikor bármit odaadtam volna, hogy újra itt legyél. 
Eszembe jutott a mese. 
"...Senkit sem csinálnak eleve Igazinak... mire az ember Igazi lesz..."*
És akkor, mint a filmekben, megtorpantam, mert megértettem. 
Én bizony Igazi vagyok. 
Nincs már páncél, ami védjen, nincs már vért, és fegyverek sincsenek. 
Csak én vagyok.
Én vagyok kócosan, a hosszú lábaim, a sötét szemem, az igaz szívem. 
De hát hogyan történt, hogyan lettem Igazi?
Hiszen; "...csak ritkán történik meg az olyanokkal, akik...
 törékenyek, vagy akikre nagyon kell vigyázni..."
Újabb sorok jutnak az eszembe, a mese kulcsmomentuma. 
"...ha valaki szeret téged, hosszú időn keresztül, nem csak azért, 
mert játszani akar..."
Hát, így történt. 
Nem is lehetett nehéz. Hagytam magam. 
Halványan elmosolyodok. 
Köszönöm nektek, F. és Cs., hogy nem csak játszani akartatok, 
hogy volt hozzá bátorságotok, és Igazivá szerettetek engem. 

* A mese, amelyből idézek: Margery Williams: A plüssnyúl

Ennyi volt, eddig bírtam a tömeget ma.
A Délinél leugrok a villamosról, irány a Vérmező. 
Már virágzanak a fák, ó, a fák, talán már az enyém is a hegyen?
A gesztenyefa? 
Tegnap még csupa zöld volt, láttam a busz ablakából, 
de a fehér gyertyák még nem nyíltak ki. 
Egy bokorról hófehér szirmokat fúj elém a szél. 
Egy pici virágot felveszek, a tenyeremre fektetem. 
Lelassul az idő. 
Fiatalok beszélgetnek, heverésznek a parkban, kutyák futkosnak, 
kisgyerekek a játszótéren, néhányan a kavicsos úton kocognak. 
És madarak mindenhol...
A szemem beissza a látványt, örvénylik a sok szín. 
De jó lenne leheverni... kinézek egy padot, az út helyett
a füvön vágok át. 
Előttem feketerigó csipeget. Lassan térdelek le, hogy meg ne ijesszem. 
Rigó... a legkedvesebb madaram. 
Nem veszek elő telefont, nem akarok fényképezni. 
Csak jelen lenni akarok. Hosszan nézem őt. 
Ő engem néz. 
Most, ebbe a pillanatba, belefért a végtelen.

Nagyon magasan vagyok. 
Alattam a város elterül, és én lassan visszakapom, 
amit a nap során elvesztettem magamból. 
A csönd, és a magasság visszatölti.
Eszembe jutsz, mostanában gyakran.
Túl sokáig vigyáztál rám, és ez hiányzik. 
Nálad akármilyen későn is megjelenhettem, lerúghattam a cipőmet, 
és elnyúlhattam a kanapédon, sőt a szőnyegeden is, 
és nem kérdeztél semmit, csak főztél egy kávét, este nyolc után is, 
és végigsimítottál a hátamon. 
Talán pont ezért, ezért a figyelmes csöndért, 
el is akartam mondani neked mindent. 

Tele van a fejem a zajjal, és ez idegesít, ezért is másztam fel ide. 
Túl nagy a város, és tudod, én csöndhöz szoktam. 
Az emberekkel se tudok mit kezdeni.
Bezárkóznak, és azt hiszem, a nyílt tekintetem nem passzol ide. 
Mint ahogy, néha úgy érzem, egyetlen porcikám se. 
Talán, nem csak földrajzilag, de korban is eltájoltak, 
és jobb lett volna nekem, ha néhány évszázaddal előbb élek. 

Innen lenyűgöző a panoráma, a város összes fényét látom. 
De én a csillagok örvénylését szeretném, és nem betont, 
hanem füvet a talpam alá. 
Tegnap egy pillangóval álmodtam. A kezemre szállt. 
Egy indián legenda szerint, a pillangó, az életben bekövetkező, 
sorsfordító, pozitív változások elhozója. 
Hiszek a jelekben. 
És úgy gondolom, ebből a folyóból, kimerítettem, ami az enyém. 
Szeretnék egy újat.
És szeretném, ha főznél nekem egy kávét.. amíg én elnyúlok a szőnyegen.