"-Félsz...?"
Szerettem volna azt mondani, hogy nem, én nem félek, hogy sosem
féltem semmitől, de a talpam odaragadt a metrókocsi padlójához,
mintha rágóba léptem volna.
Az lett volna az igazi, ha bevallom, hogy félek.
Félek a végeérhetetlen mozgólépcsőn, a metró sötét alagútjaiban,
félek, hogy nem látom többé a fényt.
Hogy örökre fogoly maradok odalent.
Mindig futok fölfelé a lépcsőkön, mert nem elég gyorsak,
és én magányos vagyok rajtuk.
És félek a liftben, mert túl kicsi, túl zárt, és a tükörben,
ami a belső falán van, túl élesen látom magam.

A félelem életvédő érzés, arra ösztökél, hogy meneküljünk
vagy harcoljunk, de semmiképpen sem vár tőlünk passzivitást.
Talán ezért olyan nehéz ezekben a helyzetekben, mert itt a félelem
megfoghatatlan, ködszerű, lágyan burkol be, mint a vatta, hogy
aztán megfojtson.

Mindig mélyet lélegzek, mikor felérek a metróból, vagy kilépek a liftből,
igazán mélyet, hagyom, hogy a januári hideg átjárja a tüdőmet.
Ilyenkor érzem, hogy élek, hogy él minden porcikám,
zsibongva kering a vérem, és felébred bennem valami ősi, valami
ösztönös.

Hálás vagyok a metrónak és a liftnek, mert félni tudni kell;
érezni kell, mikor fussunk, és mikor harcoljunk.
És amíg különbséget tudok tenni, addig minden rendben van.