Egyszer már láttam annak a tónak a legalját, az emlékek taváét,
és olyan kék, hogy majdnem fekete. 
A felszíne pedig tükörkék. Szinte átlátszó. 
A mélyéről fel lehet hozni fontos dolgokat, például a 
nézésedet, vagy annak emlékét, hogy szerettem a málnaszörpöt, és a 
négercsókot, mert az régen tényleg elképesztően finom volt. 
És ahogy a barátaimmal dartsozok, tábla híján kartonpapírba 
dobáljuk a nyilakat, és annyira röhögünk, hogy majdnem megfulladunk. 
Egyszer megtaláltam a hókifli ízét, és a zöld pizsamámat is, amit annyira 
szerettem. 
Most a parton ülök, és csak nézem a kékséget. 
Jó lenne még vadászni a mélyben, de sokáig kell visszatartani a 
levegőt, és nekem ez újabban egyre rosszabbul megy. 
Felnézek a magasba. 
Talán fentről kéne lebuknom, zuhannom, hogy a gravitációs erő 
minél lentebb húzzon, gyorsan szétnéznék lent, és akkor kincsekkel a 
kezemben még lenne időm felúszni, mielőtt szétrobban a tüdőm?
Egy sirály száll alacsonyan, a víz fölött, elkap a vágy, 
hogy kövessem, hogy csak szárnyaljak szabadon, vadásszak a magasban, 
lehetőségek után kutatva.
Nézem a kétféle kékséget, a mélység, és a magasság kékjét, 
és eltűnődöm. 
Eddig kicsorogtál az ujjaim közül, de most hirtelen élesen látlak, 
fent vagy és lent, mindenhol ott vagy, nem kell már lebuknom érted,
és erre elvigyorodok, könnyedén ugrok talpra, és elfutok... a síkság felé.