Tudjuk egymás titkait. 
Én tudom, hogy milyen volt a hajad eredeti színe, 
mielőtt a szőke sok-sok árnyalata lett belőle. 
És azt is tudom, hogy melyik volt a kedvenc koktélod régen, 
sőt azt is, hogy mi szerepel a bakancslistádon - 
és mit gondolsz belőle valóban komolyan. 

Te tudod, milyen márkájú volt életem első cigarettája, 
hogy hívták a gimis szerelmemet, 
még azt is, hogy milyen átlaggal érettségiztem.

Tudom, hogy milyen törékeny vagy belül, 
tudom az e-mailed jelszavát, 
tudom, hogy szeretsz evezni, és hogy miről álmodsz.

És te tudod, hogy milyen vagyok, mikor alszok, 
hogy hogyan szeretem a kávét, 
hogy mi az, amitől félek.

Felelősek vagyunk vajon mások titkaiért? 
Azáltal, hogy ránk bízzák őket, a mienkké is válnak?
Kellenek a titkok?
Egybekovácsolnak vagy szétválasztanak? 
Nem tudom. 
De azt tudom, hogy jó vigyázni rájuk.
És nem szabad elmondani őket akárkinek.
Mert ha az, akinek elmondtam a titkaim, elárul, 
akkor nem csak engem hagy cserben, de a titkaimat is.

Ezért aztán, ha valaki úgy kezdi a mondatot, hogy:
- Ezt még senkinek se mondtam el... - akkor óvatosnak
 kell lenni. Titkokat mond el, bízik.
És a titkok éppolyan tünékenyek, mint amilyen törékenyek.

Csitt...!
Én ezt még senkinek se mondtam el...