Közeleg az év vége, és ez egyfajta lelki számvetés nálam. 
Eszembe jut a sok elveszett lehetőség, az emberek, akiket szerettem, 
s akik nincsenek már velem. 
Mégis, rosszkedvem ködfátyla eltűnik, s élesen, mint a reggeli 
napfényben, meglátom, mi is az, ami megmaradt.
Két szemem kinéz az elterülő tájra, a villamosablakból...
látom a fákat, a kéken ragyogó eget. 
Erős lábaim felvisznek a Citadellához, ahonnan ha lenézek, 
mindent kicsiben látok, önmagamat is.
Fentről lenézve, többet látok az életből, de le kell jönnöm, 
mert a hétköznapok sosem a hegytetőn zajlanak. 
Lent belefordítom arcom a hídon átsüvítő szélbe, és érzem, ahogy 
a hópelyhek elolvadnak a bőrömön. 
Két kezem megfogja a bögrét reggel, hogy bele tudjak kortyolni 
a tejeskávéba, aminek illata megcsiklandozza az orromat. 
Hallom, ahogy felcsendül egy dallam, és érzem a reggeli vajas 
kalács ízét.
Úgy gondolom, az élet nem egy diadalmenet, épp ellenkezőleg, 
nagyon sok bukás, harc, és törés, egy tánc, pengeélen. 
Oly sokszor térdeltem már a földön, hol a szívem, hol a jelenem, 
hol a jövőképem apróra tört darabkáit rakosgatván, mint egy tízezer 
darabos puzzle-t, hogy aztán elzsibbadva, de elégedetten álljak fel.
Hisz megtettem, amit lehetett.
Nem, ugyanolyan sosem lesz már, mint ahogy semmi sem a világon. 
De az az igazság, hogy csöppet sem bánom. 
Talán nem arra születtem, hogy megváltsam az egész világot, 
de egy maréknyi darabját meg tudom. 
Hiszen a szivárvány is csak néhány percig ragyog, 
mégis széppé teszi az egész napunkat. 
És azt hiszem, ennyi épp elég.