- Jézusom! - sikítok fel, miközben a lábaim szabadon 
csúsznak a tükörjégen, ami mostanság a tó körüli utat 
jellemzi. 
A hároméves Samu kacag, merészen fut utánam, az se zavarja, 
ha épp elzuhan a jégen - mert hiába fogom a kezét, ez azért 
megtörténik néha - és egyszerűen élvezi a délelőttöt. 
Mint ahogy a jeget is, bátran megy neki, sőt, újabb és újabb 
jégfoltokat keres, mint valami felfedező, aki csak akkor boldog, 
ha minden ismeretlent meghódított már. 
Ez most merészség, vagy bátorság?
Nehéz megmondani, mindenesetre irigylésre méltó. 

A kilencéves Cilinek olvasok fel a "Harry Potter"-ből, 
megrémíti Voldemort figurája, védelmet keresve bújik a karomba. 
Nyugtatom, hogy ez csak egy mese, lassan megnyugszik, 
- te sose félsz? - kérdezi, és én nem is tudom mit mondjak. 
Dehogynem... de hát nem is az a bátor, aki nem fél. 
Hanem aki fél, és mégis mer. 
Ezt most hogy is magyarázzam el neki?
- Tudom, hogy engem és Balázst is megvédenél a gonoszoktól - mondja, 
s bizalomtól csillog a szeme. 
Elszorul a torkom. 
Hát igen... ez az, mikor jobban szeretsz és féltesz, minthogy te 
magad félnél, ez az a pont, ahol könnyű legyőzni a félelmet. 
De nem mondom ki hangosan.  Még nem értené.
- Igen, megvédenélek titeket - suttogom a hajába, és erősen 
magamhoz ölelem.