A minap épp a boltból léptem ki, mikor megláttam a holdat.
Sárgán világított a kobaltkék égen, előbújva két régi 
épület közül. 
Már-már giccses jelenet volt, de azért, hogy tudjam, 
ez a valóság, és nem mese, mire a villamosmegállóhoz 
értem, fájdalom nyilallt a bordáim közé. 
Éles volt, mint a tőrdöfés, és ismétlődött. 
Igyekeztem nyugodtan venni a levegőt. 
Felnéztem, de már nem az eget láttam, hanem az orvos okos 
tekintetét, ahogy a vérképek, röntgenképek felett rám néz. 
Letette a papírokat, és nyugodt hangon szólt hozzám. 
- Adj időt magadnak. Az idő... segíteni fog. 
Az eredmények alapján nem szükséges most további vizsgálat.


Akkor, ott, megváltozott valami, elfogadtam, hogy nem tudják 
mi bajom, és én sem tudom. 
Azóta nincsenek nagyszabású terveim.
Már két éve, csak a ma létezik.
Ma láttam a tavasz első pillangóját, és az új kiskacsákat, 
ma éreztem a tea mézes ízét, ma is jártam a lábamon, 
ma volt, amikor sírtam, és ma nevettem. 

Nekem nincs időm, a szobámban sajnálni magamat, 
mert csak a ma az enyém, attól a pillanattól kezdve, 
hogy kinyitottam a szemem.
Mindig is könnyen tudtam szeretni, de azóta a beszélgetés 
óta, ott, a fehér falú rendelőben, azt hiszem, még könnyebben 
tudok.
Mert ma megtehetem. Mert pont egy napom van rá. 

Éjjel negyed tizenkettőkor írom e sorokat. 
Még mindig tart a ma. 
Összekucorodok a paplan alatt. 
Megtettem mindent, amit csak lehetett. 
Ennyi az egész. 

Nem tudom egyenesre fűzni a cipőm. 
Csak keresztbe. 
Félek a szűk, zárt helyeken, mint például a lift. 
Amikor futok, kikapcsol az agyam... ez az egyetlen 
tevékenység, amiben "valósan" ott vagyok. 
Egyébként folyton pörgetem magam. 
Ha bánt valami, mindig felmászok a hegyre, vagy lemegyek a vízpartra.
Ott közelebb vagyok a természethez, és megnyugszok.
Azt szeretem, ha szorosan ölelnek. 
Mézzel iszom a kávét. 
Utálok reggelizni. 
Van, hogy kiborítom a "Scrabble" betűkockáit a földre, 
és kihívom önmagamat játszani. 
Többnyire nyerek. 

Nos, ez mind én vagyok.
de nem tudom elmondani, milyen elmosódott az arcom, 
mikor felébredek reggel. 
Milyen az, mikor szeretek, és mi is történik belül, 
mikor szomorú vagyok. 

Azt hisszük, ismerjük egymás titkait, pedig dehogy.  
Véleményt alkotunk, és ítélünk. 
Pedig valójában mennyiben határoz meg engem, 
hogy a kedvenc színem a lila, a kedvenc számom pedig a kilences?
Hogy szeretem-e, vagy sem, a spanyol tangót? 
És hogy mi az amit sose néznék meg a moziban?

Ezek csak töredékek... de arra treníroztak bennünket, 
hogy makacsul keressük meg a kirakós összes darabját, 
pedig, ha igazán jól csináljuk, sose rakjuk ki a képet.
Ihletett pillanatokban rácsodálkozunk majd a másikra; 
hogy lehetsz ilyen csodálatos? 

A lelkünk hetedik szobája csak a miénk. 
És ez így van jól, hiszen ott laknak a " mindennapi titkaink".

Körülbelül nyolc perc... ennyi idő múlva indul a következő metró. 
8 perc alatt meg lehet inni egy hosszú kávét. 
Le lehet folytatni egy telefonbeszélgetést. 
El lehet olvasni egy cikket, és meg lehet fogalmazni 
magunkban egy kívánságot. 
Sőt, a 4x12-es lábgépen történő edzésem is körülbelül nyolc perc.
Nyolc perc alatt mentünk két megállót, kényelmesen át tudok 
sétálni egy aluljárón, és körülbelül hatszáznegyvenet dobbant a szívem. 
Nyolc perc alatt elolvasok egy rövidebb fejezetet a könyvből, 
háromszor tudnék fogat mosni, és nyolc perc még egy nagyon hosszú 
csókhoz is elég.
Nyolc perc kevés, mikor búcsúzok, sok, ha a moziból kések el, 
nyolc perc alatt leérek az ötödikről a lépcsőn, de nem érek át 
gyalog a Délihez. 
Nyolc perc alatt nyerhetünk a kaszinóban, és nyolc perc bőven elég, 
elbukni mindenünket. 
Nyolc perc alatt el lehet mondani egy vallomást, és nyolc perc alatt 
meg tud változni az életünk.

Csupáncsak nyolc perc... élsz vele?
Óra indul. 

Felnézek, egyenesen bele a gyertyafényben megcsillanó, kék szempárba. 
A söröm habja leapadt, ami bosszant, mert a legtöbb emberrel 
ellentétben, én habosan szeretem a sört. 
A kezem hideg, és ahogy a poharat fogom, még hidegebb lesz. 
Rémes ez a nyálas zene a háttérben, valami régi rock, 
amit amúgy szeretek, de ez nem az a pillanat. 
Belenézek a várakozásteljes szemekbe. 
- Neked el merem mondani... úgysem akarsz tőlem semmit, 
mindegy mit mondok. 
Már könnyebben jönnek a szavak. 
Szép ívű szája mosolyra húzódik, két tenyere nyitva 
fekszik az asztalon. 
Meg is foghatnám, nem lökne el. Meg is csókolhatnám. 
Ehelyett beleiszok a sörbe, jóleső, forró érzés kúszik a gyomromba. 
A sálam a nyakamba kötve, az orrom elé húzom, megszimatolom. 
A parfümöm illatát hordozza, jó, de a sál eredetileg 
anyué volt, emlékszem, sokáig ki se mostam, érezni akartam 
anya megnyugtató otthon-illatát. 
Felkönyöklök, bal kézzel, halántékom a bal tenyérgyökömön pihen. 
Elmosolyodok. 
Nincs semmi baj, sőt.
- Kezdhetem...? - A kérdés megáll a levegőben, 
de tudom hogy elmondhatom. Neked el merem mondani.

Egyedül vagyok a parkban, lassan száll le a sötétség, 
csöndes minden. 
Számomra ez a nap legjobb része, ahogy a nappal éjbe vált, 
elnyugszik minden, és feljönnek a csillagok. 
Előző nap Kristóf felmászott egy alacsony diófára, befészkelte 
magát két ág közé, és csukott szemmel, mosolyogva fordította arcát 
az égnek. 
Kriszti már indult volna, hívta, de Kristóf alkudott. 
- Még napozok...! 
- De hát nincs is nap... - sóhajtotta Kriszti, én kettejük között álltam,
és értettem, hogy miért akar maradni a kisfiú. 
- Holdazz! - javasoltam neki, csakhogy a Hold még nem jött fel a 
szürkületbe hajló égen. 
Az első csillag viszont már igen. 
- Csillagozz! - nevetek rá, visszamosolyog, és az ég felé fordul. 
Most én is felnézek a lassan csillagosodó égre. 
A cigarettám füstje csavarodva száll felfelé, sóhajtok, elfelejtettem 
kívánni, pedig az első csillagtól lehet. 
A szívem zsibbadtan, tompán fáj, automatikus mozdulattal megdörzsölöm 
a mellkasom, mintha az segítene. 
Mély levegőt veszek, és becsukom a szemem. 
De még a szemhéjamon át is látom a csillagokat. 
Nincs az a sötétség, ahol ne lennének ott.

A férfinak, aki szeretett engem, szürke szeme volt, 
mint viharban a tenger. 
A férfinak, aki szeretett engem, kék volt a szeme, 
mint a nyári égbolt. 
Szőke lófarokba fogta a haját, és úgy vágta a bajuszát, 
mint egy filmszínész.
A férfi, aki szeretett engem, rövidre vágatta a haját, amibe 
gyakran fémszemcsék tapadtak, emlékszek rá, ahogy a kezemmel 
kisimogattam őket. 
Bőrdzsekit hordott, és bőrcipőt, és utálta a rövid ujjú inget. 
A férfi, aki szeretett engem, gyakran nevetett. 
És akkor a szeme is nevetett vele. 
A nyári égbolt szeme. 
A férfinak, aki szeretett engem, a nevemet dobolta a szíve. 
Mindig azt mondta: figyeld csak: Li-li, Li-li, és mosolygott. 
Belekulcsolta a kezét az enyémbe, és sóhajtott.
A férfinak, aki szeretett engem, dióbarna szeme volt, és erős karja. 
Gyakran szorított magához, és a kocsiban, miután sebességet váltott, 
megfogta az én kezem. 
Csak a következő váltásnál engedte el. 

A férfiak, akik szerettek engem, ismerték a titkaim. 
És azokon keresztül ismertek engem is. 
És mégis szerettek. 
Szerettek engem. 
A nőt, aki szerette őket.

A félelmeink világítanak a sötétben... csakúgy, mint az álmaink. 
Amikor nagyon egyedül vagyunk, emlékeztetnünk kell magunkat 
arra, hogy a sötétség átmeneti állapot.
Ahogy Haruki Mukarami mondaná: 
"Ha sötétben vagy, nem tehetsz mást, mint ülsz mozdulatlan, 
míg a szemed megszokja a sötétet." 
Én már sokszor ültem a sötétben, a sarokba kucorodva, 
azt várva, hogy eljöjjön a hajnal. 
Csak lassan értettem meg, hogy az életem kérdéseire 
a válaszok, éppen a sötétben lapulnak. 
Nem szabad félnünk, szerintem érdemes gyújtani egy gyertyát, 
és bevilágítani a teret, kutatva valami után, 
ami mindig is a miénk volt, csak útközben valahogy elkallódott, 
be lett rúgva a lelkünk egyik titkos rekeszébe, és csak arra vár, 
hogy rátaláljunk. 
Mert olykor a csönd gyógyít. 
Az a csönd, ahol csak a lépteink surrogó nesze hallatszik, 
csak a vérünk dobolása keveredik a lélegzetünk lágy dallamával, 
és csak a szívünket érezzük valódinak, mert úgy verdes a mellkasunkban, 
mint egy csapdába esett madár. 
Ez az, ami által valódivá válunk, ez az az út, amin végig kell mennünk, 
ez a labirintus, amihez nem kapunk fonalat. 
Akármikor is boruljon ránk a sötétség és a csönd, mindig tudnunk kell, 
hogy hol is vagyunk: ez csupán, a fény másik oldala.
 

Sziasztok! 

Még sosem írtam levelet nektek, pedig annyi mindent 
szeretnék mondani.
Olyanok voltatok nekem mint a 3 testőr, 
"bevettetek a bandába", hozzátok tartoztam, 
és ti énhozzám. 
Sokáig tényleg azt hittem, hogy mi négyen megváltjuk a világot. 
És ki tudja?
Talán meg is váltottuk. 
Az enyém legalábbis sosem lesz már ugyanolyan, mint nélkületek 
lett volna.
Már nem harcolunk együtt, de a bajtársiasságotok a mindent jelentette 
egy olyan világban, ahol már nem tudják az emberek, mi is az. 
Tudtuk mi akkor, kik is vagyunk, vagy mit akarunk...? 
Vagy egyszerűen csak így történt, és egyikünk se "agyalta túl", 
beálltunk egymás mellé, mint a jó muskétások?
Nem tudom... csak azt tudom, hogy ott voltunk egymásnak. 
Miattatok is váltam azzá, aki ma vagyok. 
Egyfelé álltak a kardjaink, egyfelé nézett a tekintetünk, 
egyformán dobbant meg a szívünk. 
All for one- one for all.

Emlékszek, gyerekkoromban volt egy úgynevezett "villámnézőm". 
Ez egy minta szerint kilyuggatott fadarab volt, amit színes 
filccel dekoráltam ki. 
Amikor már közeledett a vihar, és érezni lehetett a lehelletét, 
kint álltam, kezemben a fával. 
A levegő súlyos volt, mint a gyümölcsillatú nyár maga, a színek 
élesebbek, az egész világ valahogy... kontrasztosabb. 
Ahogy elkezdett fújni a szél, behunytam a szemem. 
Ezt a részt szerettem a legjobban, a várakozás izgalmát, a benne 
rezgő lehetőségekkel. 
Később sokat tűnődtem rajta, hogy itt rontottam el, talán ezért 
vártam annyira mást az élettől, ezért nem lettem igazán boldog sosem. 
Mert ez a várakozás meghatározott engem. 
Hiszen meg is kaptam, amire vártam.
A hirtelen lezúduló eső úgy csapott arcul, mint egy pofont osztó tenyér.   
Pillanatokon belül csuromvíz lettem, emlékszem a rám tapadó 
pólóm, hideg érintésére a bőrömön.
Emlékszem anyám kiáltására, ahogy behív. 
Emlékszem a cikázó villámokra, és arra, hogyan emelem a szemem elé 
a villámnézőt. 


Nem akartam hogy véget érjen a vihar. 
Sose, és egyetlen vihar sem. 
Ott, az esőben, bőrig ázva, kitéve az elemek játékának, 
önmagam lehettem, igazán élhettem. 
Akkor nem tudtam még megfogalmazni, csak átéltem. 
Most már szavakba öntöm, de igazából, átélni szeretném. Újra.

A minap versenyt futottam az idővel. 
Végigrohantam az utcákat, mintha le akarnám győzni az egész 
világot, ami azért mókás, mert a világ nagyobbik része, 
azt sem tudja, hogy én létezem. 
Sokszor hallottam már azt a kifejezést, hogy olyan sok időd 
van még. Tényleg olyan sok lenne...?
Az emberek valóban azt hiszik, hogy korlátlan idő áll a 
rendelkezésükre?
Hiszen az egész élet - egyetlen pillanat. 
Hamarosan arctalanná válunk, és névtelenné, elveszünk a homályban, 
és mi marad utánunk? Fényképek? 
Emlékek valaki szívében? 
Az egyik legjobb barátom egyszer azt mondta nekem, hogy ahol ő 
otthon van, ott én is otthon vagyok.  
Talán a szívünkre is igaz ez?
Ameddig valaki szíve megőriz engem, addig halhatatlan vagyok? 
Szép gondolat. De én nem hiszek ebben. 
Én a MOST-ban hiszek.
Amikor a nevetéstől kibugyborékol az orromon a szóda, amikor kis híján 
elcsúszok a jégen, amikor az alagútcsúszdában siklok, és megfogadom, 
ha ezt túlélem, akkor felhagyok a vagánykodással.
Ezek a pillanatok élnek, lüktetnek, elveszünk bennünk, mint egy izgalmas 
labirintusban, ahol már nincs tér és idő, csak mi vagyunk, térképpel a 
kezünkben, és a végtelen éggel a fejünk fölött. 
Valóban el kellene terveznünk hogyan éljünk? Miért is?
Hiszen annyi a változó, hogy úgysem tudhatjuk mit hoz még a jövő.
Mint a gyors folyó, magával ragad, és az egyetlen jó tanács, amit az ember 
kaphat, hogy simuljon bele.
A sodrás tudja merre tart, nekünk nem feltétlenül kell tudni.
Nekünk csak élni kell. Itt. Most.