Most értem haza a színházból, és még teljesen a hatása alatt vagyok!
Szó szerint könnyesre nevettem magam - a tegnapi bőgés után 
rám is fért - egy cseppet sem könnyű témán.
"Válótársak" ezt a darabot néztem, és mondhatom szuper volt.
Mi is történik velünk mikor elválunk...?
(Nekem nem kéne bölcselkedni, még sosem váltam el, mindazonáltal 
volt már hosszú kapcsolatom, az azért hasonló, nem...?)
Tényleg elvágtak mindent, kész, ennyi, amikor aláírjuk a
bontópapírt?
Vagy azért 15 év - esetembe kevesebb - mélyebb nyomot hagy, mint
gondolnánk...?
Mi is történik ilyenkor mélyen belül az emberben?
Kudarcnak érzi az életét, vagy épp ellenkezőleg,
örül, hogy új esélyt kapott?
Én bőgtem, mikor vége lett, gondolom nem vagyok vele 
egyedül... 
Naná, hiszen elvesztettem a legjobb barátomat is.
A darabban van egy abszurd jelenet, mikor Michael elmondja 
a volt feleségének Amynek, hogy mikor még a házasságuk alatt 
megcsalta, utána késztetést érzett rá, hogy azonnal felhívja,
és beszámoljon róla, ilyetén módon: -"Képzeld, Amy, mi történt velem.."
Hát nem nonszensz...?
Csakhogy az igazság az, hogy az egész életünk az!
Tele van olyan jelenetekkel, olyan érzelmekkel, amiket néha 
saját magunk sem értünk, legalábbis velem már megesett, hogy 
hangosan ki is mondtam: nem hiszem el, hogy te meg én, erről 
beszélgetünk, biztos álmodom... 
Na, szóval, akkor hogy is van ez?
Abszurd az egész, az elejétől a végéig.
És a legabszurdabb, hogy néha még élvezzük is.

Van egy fajta kékje az égnek, amit én csak úgy hívok:
vihar utáni kék.
Mintha a vad szürkéskék, és a tiszta égszínkék 
összekeveredne, és ebből születik ez a csodás szín.
Aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, mert semmihez 
sem hasonlítható, egyedi látvány.
Ma is láttam, hazafelé a villamos ablakából, s annyira megkapó volt,
pláne a Duna fölött, hogy meg is szűnt 
egy pár percre a külvilág, csak bámultam kifelé.
Utóbb eltűnődtem, nem ilyen kicsit az életünk is?
A vad viharok, mikor minden szürke, s csak emlékeinkben él 
a tiszta égkék árnyalata, amikor minden rendben volt még.
Aztán elmúlik,- mert ez a szép az életben, hogy semmi sem örök,
sem az öröm, sem a gyötrelem - és megmarad életünk egén 
ez a meghatározhatatlan szín. 
Összevegyül a múltunk, a jelenünk, az összes örömünk,
a bánataink, mosolyok, könnyek, össze-vissza pillanatok,
mint egy film, csak pörög, pörög, néha követni is nehéz...
És csak játszunk az élet színpadán, improvizálva, mert csak 
úgy lehet, néha elbotlunk, néha pedig felemel a siker,
és közben felettünk az ég olyan különös... vihar utáni kék.

Levettem az órámat.
Nem szándékos hogy nincs rajtam, megállt, s félretettem,
hogy elemet cseréltessek benne.
De csak húzom-halasztom.
Pedig imádom az órámat, kilenc éve a kezemen van, szinte félember 
vagyok nélküle.
Vagyis voltam. Eddig.
Azóta kérdezem az időt az emberektől, vagy csak tippelem. 
És különös módon, mintha varázslat történne, az idő lelassult.
Eleinte csak egy picit, aztán egyre jobban.
Valahogy nem érzem hogy rohannom kellene, nem futok a buszok után,
türelmesen várom a villamost.
Nagyon jó érzés, ugyanakkor kicsit ijesztő is.
Hát eddig ennyire függtem attól, hogy a mutatók éppen hogy 
állnak...?
Persze sok helyre időre megyek, de akkor is... 
Hihetetlen módon, így is odaérek.
Időben.
Eszek, mikor éhes vagyok, s nem mikor az órám "parancsolja", hogy na, 
ebédidő van. 
Kikapcsolok a szabad időmben, nem nézek az órámra, hogy mennem
kellene haza, vagy bárhova.
Lustán elnyúlok a pillanatban, olyan szabad vagyok, amilyen talán csak 
gyerekként voltam.

Még nem csatolom fel az órámat.
Még nem...

Úgy kezdtem a napot, mint egy kisgyerek, ágyban 
reggelizve, tévét nézve.
Aztán valami nyugtalan erő lecsábított, de valahogy 
sehol se volt jó.
Az utcákat már százszor bejártam, csömöröm van a 
bevásárlóközpontoktól is, valami igazit akartam, valamit, 
ami nem műanyag, nem arról szól, hogy vegyél, vegyél, vegyél.
A derekam is fájt, alig bírtam sétálni, csak le akartam 
ülni, csöndet akartam, kint és bent.
Az erdő jó választásnak tűnt.
A buszon már émelyegtem, annyira elegem volt az emberekből 
a hangokból, mindenből.
Szinte futottam fel a hegyre, sajgó derekam ellenére, a gesztenyefához.
Átöleltem a törzsét, mélyet sóhajtottam, szinte éreztem,
hogyan nyugszik meg a szívem.
Van itt egy pad, de nem arra ültem, hanem a fa alá, 
hátam a törzsének vetettem.
Öreg fa, hosszú, nyújtózó ágakkal, alatta levélszőnyeg,
s frissen hullott gesztenyék.
Nem bírtam ellenállni.
Szedtem három szépet, a táskámban lapulnak.
Sok van a fán is, már megrepedt a burkuk, nyújtottam 
értük a kezem, aztán mégsem szakítottam le.
Milyen türelmetlenek vagyunk mi, emberek...
Igaz, már megérett, de valamiért még nincs kész,
még kell egy kis idő.
Ezt kell kivárni, s azt hiszem, az életben ez a legnehezebb.
Türelemmel várni.
S elengedni.
Előttem domb van, egy kisfiú száguld le rajta, 
mögötte a szülők, nagyszülők kórusban kiáltják:
"Állj meg...!!!"
A kicsi leér, boldogan mosolyog, nem kell úgy megijedni, 
legyint fölényesen.
Tényleg nem kell.
Hiszen meg kellett próbálnia magát, s lám, sikerült.
Már kész rá, hogy egyedül fusson.
Két gesztenye koppan a két oldalamon.
Már készek rá, hogy elváljanak a fától.
Szeretek itt élni. Tényleg.
De már kész vagyok továbbmenni...

Ülök egy kis kávézó teraszán, és élvezem az őszi vasárnapot.
Isssteni.
Meleg van, sőt, szokatlanul meleg, de a fák már
okker-bíbor színbe öltöztek.
Imádom ezt az évszakot...
Az egyik fán madáretető, előhírnökeként a télnek.
Tél... most szinte várom, pedig sosem szerettem igazán.
Egyszer, valahol azt olvastam, hogy az ember már 
novemberben vágyja a fényt, hogy a napok hosszabbak legyenek.
És ez meg is történik, a téli napforduló 
- december huszonegyedike -
kiegyenlíti a nappalt és az éjszakát, 
innentől hosszabbodnak a nappalok.
De addig bele kell mennünk a sötétségbe, teljes szívünkkel.
Megragadott ez a mondat, azóta is gyakran eszembe jut.
Nyáron szabad az ember, alig várja a hétvégét, nyílt minden,
kacér, könnyed.
Szeretni is könnyű a nyári estéket, 
talán nincs is ember, aki ne szeretné.
És az ősz?
Amikor már csíp a levegő reggelente, és estére kell a kiskabát...
egyedi bája van, egyedi színei.
De a tél... azon dolgoznom kell, még az elfogadásán is, 
nemhogy még szeressem is.
Mégis.
Kell a sötét, különben hogy vágynánk a fény után...?
Én sosem kételkedtem benne, hogy eljön a hajnal.
Most úgy megyek bele a tél sötétjébe, 
ahogy eddig is kellett volna.
Teljes szívemmel.

Szombathoz képest kissé zsúfolt a villamos,
konkrétan állni is alig van hely.
Sóhajtok, fellépek, és maradok is az ajtónál, itt
legalább kapok levegőt.
Két helyes pasi beszélget tőlem balra, az egyiküknél
gitár.
A "beülőben"- így hívom a villamos végét, ahol, ha átbújsz a korláton,
fel lehet ülni egy kis részre - egy kislány csücsül, nyilván 
az egyikük lánya.
A kislány kérdez, a gitáros - az apa - válaszol, aztán szerepet
cserélnek, ő kezdi kérdezgetni, mi is volt a szülinapon.
Merthogy most volt, apa barátja - Marcinak hívják, mint megtudom -
pedig nagyon kíváncsi, mi mindent kapott a kislány.
Csajos bicikli, lovacska, és pudingos torta Hello Kitty marcipánnal.
A kislány csacsog, a férfiak nevetnek, én pedig visszarepülök
a gyerekkoromba, a régi szülinapokhoz...

Az én tortámon is volt marcipán...egy kis Vuk.
A torta oroszkrém volt, ez volt anya és apa kedvence,
azon az első szülinapon engem még nemigen érdekelt az íze.
A fotók tanúsága szerint sokkal inkább a gyertya... 
Később jégkrémtortákat kaptam, mert hiába a szeptemberi
szülinap, meleg volt még - majdnem mindig.

Az első bicajomra is jól emlékszem,
piros volt, imádtam, nagyapám tologatott a seprűnyéllel,
rendíthetetlen türelemmel, amíg meg nem tanultam pedálozni 
pótkerék nélkül is.

Teljesen elveszek az emlékeim között, észre se veszem, beérünk a 
Széll Kálmán térre.
A kis csapat leszáll, én még megyek tovább.
Utánuk nézek.
A metró irányába tartanak.
Két férfi, egy csöpp lány.
Elmosolyodok.
De jó volt hallgatni őket...

Előző héten kezdődött az ünneplés vacsival, 
borozással, baráti talikkal...
Aztán aznap reggel egy sms ébresztett, a nap pedig
további kedves üzenetekkel és hívásokkal folytatódott.
Ha néha el is felejtettem, milyen nap is van,
emlékeztetett a buszok jegykezelő automatája,
rajta a villogó dátummal: 2016 09 01
Akaratlanul is elvigyorodtam, ma van a szülinapom!
Timi barátnőmmel csak a rákövetkező héten tudtam
találkozni.
Miután finom dorgálásban részesített, miszerint
nincs fenn infó a születésem napjáról a facebookon, 
egy maga készítette macival lepett meg.
A medve a Barnaby nevet kapta, és egy darabka otthont
csempészett vissza az életembe.
Sütizés után még sétáltunk egy nagyot a Duna parton,
egészen a Parlamentig.
Már majdnem odaértünk, amikor Timi hirtelen az égre
mutatott: - Nézd, mi az...?
Fényes, aranyszínű fénycsóvák keringtek a magasban,
olyan volt, mint egy privát tűzijáték, csak nekem.
Találgattuk mi lehet, -Na, most már elárulom, én rendeltem
neked- nevetett rám Timi.
Visszanevettem, persze csak hülyéskedett, na de végtére is
ő akart erre jönni, ha úgy vesszük, tőle kaptam az élményt.
A "villogók" röpködtek, különböző alakzatokba rendeződtek,
lenyűgöző volt.
Elragadtatva álltam, csillogó szemmel, mint egy kisgyerek.
Ahogy közelebb értünk, már láttuk mik is ezek.
Madarak... madarak röpködtek, csakhogy a Parlament
este olyan erősen ki van világítva, hogy a reflektorok
fénye aranyszínbe öltöztette őket.
Már megfájdult a nyakam, addig néztem fölfelé.
Csodás, semmihez sem fogható látvány volt.
Akkor és ott úgy éreztem, az univerzum is
boldog születésnapot kíván nekem...

Kivételesen időben értem le a villamoshoz, és 
magabiztosan álltam a megállóban, na, mindjárt jön.
Nem jött.
Rövid bosszankodás után túlléptem a dolgon,
nyilván hamarabb elment, majd a következővel megyek.
Nem mentem.
Az sem jött.
Hm, nyilván kimaradt egy járat, na, most már tuti jön egy.
Nem jött.
Álltam, nézelődtem, villamosért fohászkodtam - 
mindegy hányas, csak jönne már - a Széll Kálmán térig
ha eljutnék... és onnan busz...
Egyszer csak megláttam egy villamost közeledni.
17-est.
Mindegy, felszálltam.
A Széll Kálmán téren aztán szembesültem a hétvégi tényállással.
Nem jár a 61-es és az 59-es villamos, pótlóbusz
a jó isten tudja hol, de állítólag van,
türelmüket, megértésüket blablabla.
Felsóhajtottam.
Remek.
Budapestnek megint "ilyenje van".
Hogy 56-os villamos miért nincs, holott 17-es van, 
és ugyanarról járnak, az rejtély.
Megkerestem a buszt.
Örvendetesen gyorsan kiértem Hűvösvölgybe.
Sőt, még a csatlakozó buszt is elcsíptem.
Azt hittem, én kis naiv, ezzel vége a  megpróbáltatásaimnak. 
Tévedtem.
Hazafelé épp időben értem ki a csatlakozó buszhoz.
Mármint, hogy én azt hittem.
Nyilván hamarabb elment, a következő meg 
persze késett.
Csupáncsak 10 percet, így 20 percig álltam a 
megállóban, shortban, este 8-kor, az elhaladó 
autósok nagy örömére.
Csodával határos módon megérkezett a busz,
épp, mikor már feladtam.
A sofőr kedélyesen rám köszönt: - Jó estét!
Kis híján visszakérdeztem, Mondd öregem,
mégis mi benne a jó..?
A busz, amin máskor sosincs senki, tömve volt.
A többi megállóban, ahol szintén nem szokott lenni senki,
ezren álltak.
Hát, ez nem az én napom...
A villamospótló busz már bent volt az állomáson.
Elértem.
A Déli pályaudvarig elvitt, onnan sétáltam.
Rám fért.
Imádkoztam egy kis magányért.
Teljesült, a lakásunk üresen várt, 
leszámítva a vacsoráért nyávogó Pongrácot.
Megetettem, aztán felmentem, és készítettem
magamnak egy habfürdőt.
Úgy éreztem, megérdemlem ;)

Az esernyőt Erikától kaptam kölcsön egy különösen ronda napon,
hogy ne ázzak rommá.
Otthon letettem, aztán elfelejtkeztem róla.
Egyszer aztán eszembe jutott, 
s mivel lakásunkban a tárgyak ugyanott maradnak, 
ahová tettük őket, 
bármennyi idő után is - sajnos ez igaz a szennyes edényekre is - 
meg is leltem az előszoba sarkában.
Fogtam hát a "sétapálcát"- az esernyő családi beceneve, 
lévén hogy nem csukható össze - és reggel magammal vittem.
Erikához délután készültem, gondoltam az esernyő addig békében lesz.
Nem lett.
Első célállomásomhoz, Dóriékhoz még rendben odaért 
- utóbb csodálkoztam is, hogy nem hagytam el a villamoson - 
de sajnos ott is ragadt...
Az úgy volt, hogy reggel letettem Dóri fogasa alá, 
viszont mikor mentem, a nagy rohanásban ottfelejtettem.
Már a buszon ülve kaptam egy szomorú arcocskával ellátott sms-t Dóritól,
hogy az esernyő ottmaradt, ők viszont két hétre elutaznak.
Sebaj, írtam vissza, akkor majd két hét múlva elhozom.
Erikának elmagyaráztam a helyzetet, de ő már nyilván hozzászokott
esernyője kilengő életstílusához, mert nem igazán idegeskedett.
Elérkezett a nap, mikor elhozhattam az esernyőt 
( szürke egyébként, kellemes halvány árnyalatú, a fogantyúja fekete,
valami puha anyaggal bevont - 
gondolom illő kicsit bemutatnom, mint a történet főhősét )
 "aki" a fogas alatt várt rám.
A buszon és a metrón minden rendben volt vele, de mikor betértem 
a piacra, megcsaphatta a kaland szele, mert ott maradt az egyik árusnál,
a cukkinis ládának támasztva.
Még a lépcső, és a fagylaltos pult előtt hiányolni kezdtem, és
visszafutottam érte.
Hogy a seprűnek, a csokor kapornak, vagy valaki másnak udvarolt-e éppen,
azt nem tudhatom.
Mindenesetre felszálltunk a buszra, s rendben meg is érkeztünk Mártihoz,
ahol letettem...
Na vajon hová...?
Az olvasók kórusa:
A fogas alá!
Úgy van!
S persze, ottfelejtettem...
Mivel Mártihoz ma is mentem, 
- s örvendetes módon a tárgyak nála is maradnak a helyükön - 
meg is találtam ugyanott.
Hogy félbeszakítottam-e a ruhaakasztóval szövődő románcát, 
azt nem tudom.
Valószínűleg.
Mindenesetre hazahoztam.
A kanapén hever, a fogas alá nem mertem tenni.
Vasárnap megyek Erikához.
Nem is tudom hogy elvigyem-e.
Talán el kéne.
Hátha a villamoson hagyom...

Buszpályaudvar.
Egy kékre festett, valaha jobb napokat látott
padon ülök, és lóbázom a lábam.
Mennyit csücsültem már vonat, busz, villamos és
metróállomásokon, várva egy járműre, ami elvisz, egy
emberre, aki jön, ihletre, hogy írjak...
Kimentem, ha rossz kedvem volt, ha nehéz döntés előtt
álltam, és kellett a magány, de akkor is, ha sírni 
akartam.
Láttam örömteli találkozásokat, könnyes búcsúkat,
sokféle embert, tarkabarka pillanatot.

Innen, ahol ülök, átlátni a szomszédos
épületre.
A málladzó bérházon nyomot hagyott az idő.
Eltűnődöm, vajon az én lelkemen is...?
Hova lesznek az ember fontos, vagy annak vélt 
pillanatai, örömei, kétségei, fáradt mozdulatai?

A sok-sok órákká, napokká, évekké
összeálló perc örvénylik, eltűnik.
Lehet meglelem őket valaha, valahol.
Talán épp az emlékek pályaudvarán
várnak a ködben... valakire, aki értük jön.