Ma kis híján leestem egy lépcsőn.
Nem volt sok fok, maximum 3 lehetett, de megcsúsztam 
a vizes avaron, összeakadtak a lábaim, és már fel voltam 
rá készülve, hogy elesek, de az izmaim másként gondolták.
Nem estem térdre, és az elülső fogaimat se törtem ki, 
meglepő módon talpon maradtam.
Kicsit remegtem utána, de gondolom, azt is inkább az 
ijedtségtől.
Most akkor hogy is van ez...?
Már készülsz rá, hogy elesel, már előre lejátszódik 
az egész a szemed előtt, aztán...
Aztán megtart valami ismeretlen erő.
Nem tudom hogyan történik, nem tudom mi lép ilyenkor 
közbe, mennyi izom munkája hangolódik össze, de sikerül.
Talpon maradsz... épp úgy, mint az életben.
Mikor már csúszol, mikor már látod, hogy nem kerülöd el 
az esést, de küzdesz, mert az ösztöneid azt diktálják, 
s lám... megúszod.
Mélyen elgondolkodva lépdeltem hazafelé.
Még le kellett mennem néhány lépcsőn.
Óvatosan léptem rájuk... lassabban, mint szoktam. 

Csak este jutott eszembe, milyen nap is van ma.
Nem szeretek rá gondolni, mert akkor olyasmi is eszembe 
jut, amit nem akarok, hogy eszembe jusson.
Megfogtam a keretbe tett képedet, és óvatosan, egy ujjal, 
letöröltem róla a port.
Belenéztem az arcodba, hosszan.
Hiányzol, suttogtam halkan, mintha hallanád, 
aztán visszatettem a képet a helyére, az asztalra.
Már égett egy pici gyertya, az üvegtartó védelmében,
amit most kivettem, és a képed elé tettem.
Sosem hagyok gyertyát védelem nélkül csonkig égni.
De ezt most igen... mert érted égett tövig.
Te őrizted a lángját.
Sosem éreztem át ennek a napnak a jelentőségét, 
sosem értettem az igazi lényegét.
Most végre igen. 
A gyertya lángjánál aludtam el, és reggelig fel sem ébredtem.

A haverom szerint én egy X-men vagyok. 
Lézer szemekkel, de csak azok láthatják, akiknek megmutatom. 
És vár rám egy másik X-men valahol.
Ő fel fog ismerni.
Mármint Gyuri szerint. 
Azóta igyekszek levetett szemüveggel járkálni, és megmutatni a szemeim. 
Ma este is azt teszem.... Furcsa érzés.
Már elszoktam tőle, inkább rejtőzködök, az bevált. 
Tényleg ennyire félek tőle, hogy lássanak, valóban engem lássanak...?
A lézer égethet is. Lyukat csak nem ütök a falba.
Meg fogom inni a sörömet, és utána megtalálom X-ment.
Ha nem ma, hát holnap.
Mert itt jár valahol... tudni fogom, ha rálelek.
Éget majd a pillantása.

Először azt hittem, hogy egy rongycsomó, a fal tövében.
Csak közelebb érvén láttam, hogy egy ember.
Egy ember, szürke takaró alatt, a falhoz húzódva, békésen alszik.
Hogy lehet aludni egyáltalán az 5 fokban, a betonon...?
Felkavarodott a gyomrom, és összeszorult a torkom.
Ez jó környék, bár ezt a hajléktalant láttam már.
Vajon evett ma már...?
Erősen kételkedtem.
Bementem a boltba, kenyeret és parizert, meg vizet vettem,
gondoltam leteszem mellé.
Már felkelt.
Odaadtam neki, ő pedig megköszönte, és ennyi volt.
De nem éreztem semmit, azt pláne nem, hogy jó ember lennék.
A valódi jóság az lett volna, ha a kabátomat adom oda,
vagy az otthonomat ajánlom fel, de legalább felhívok egy menhelyet.
Persze tudom, az ember egymaga nem segíthet a világ 
összes baján, mégis... ez így nekem kevés.
Felérvén a lakásba megcsapott a meleg (a radiátorokat
hármason felejtettük) a macska álmosan nyávogva jött elém,
körülölelt az otthonom jóleső biztonsága, és én hálát éreztem.
Szívből jövőt.
Első lépésként, talán elég is ennyi.

Egész életemben, ha megijedtem, ha féltem, mindig szétnéztem, 
és megkerestem valaki pillantását, valakiét, akiben bíztam, akit szerettem.
Belekapcsoltam a tekintetem az övébe, riadt szemem 
a másik szempárban tükröződött vissza.
És most nem tudom...
Mert te vagy akit féltek, és mégis a te szemedbe akarok 
belenézni.
Ez nem fair tőled.
Tőlem meg pláne nem...
Acélos tekintettel kellene melletted állnom,
levennem a súlyt a vállaidról, feltenni az enyémre, de nem megy.
Egyszerűen nem tudom. Nem tudom...
A gondolat, hogy bármi történhet veled, megbénítja a szívem.
Nyelnék, de nem tudok, lélegeznék, de megfulladok.
Kimondanám, de elfogynak a szavaim.
Csak suttogom, nehogy összetörjön a pillanat: Ne mozdulj!

Az életünk sosem "fehér lap", hiszen tele van a 
tévedéseinkkel, "balkanyarokkal", hibákkal, és a gyarlóságainkkal.
Régen azt hittem, csak tiszta lappal lehet jól élni,
de azóta sok idő telt el, s ma már másképp érzem.
Hiszen a hótiszta égen sosincs szivárvány.
Az csak vihar után látható.
Nincsenek "fehér lapok", ahogyan nincsenek egyenes 
ösvények sem, és a kiálló rögökben gyakran felbukunk.
Lámpással kell világítanunk, nem csak magunk,
hanem gyakran mások előtt is, hogy el ne essünk.
Sokszor eszembe jut, valóban elég ennyi..?
S ha a lámpásban kialszik a fény?
Ki gyújt tüzet benne újra...?

Újra nálam kötött ki az esernyő! 
Miután előzőleg szerencsésen hazatért - és nyilván 
halálosan unatkozott - eljött az ideje az új kalandnak.
Színházba készültem aznap.
Esernyőt persze nem vittem, minek az, a 13 mm eső, amit 
jósoltak, úgyis csak vicc.
Ragyogott reggel a nap.
Elégedett vigyorral szálltam fel a villamosra, lám, milyen 
jól tettem, hogy nem hoztam ernyőt, csak feleslegesen cipelném.
És elég a bőrdzseki, süt a nap, kicsit hideg van ugyan,
de hát majd délutánra változni fog biztosan.
Hát, változott is. Lesüllyedt vagy 10 fokot.
Az eső pedig valóban nem esett. Szakadt.
Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy el fogok ázni Erikához menet.
Na de a színház...? Azzal mi lesz?
A csinos ruha, amit hoztam, smink, amit majd felteszek, még 
talán a hajam is menthető, na de ernyő nélkül a színházig?
Aztán eszembe jutott Ő. Az esernyő.
Ha otthon van, elkérem... Otthon volt.
És velem jött, lévén kultúresernyő, nyilván remekül 
fogja érezni magát.
Már az ajtóban kiszúrták, és letetették velem egy arra 
alkalmas kosárba, egy tucat másik esernyő közé.
Ránéztem, de hát a szabály, az szabály, óvatosan letettem,
és csak gondolatban súgtam oda neki: bocsi!
Az előadás elvarázsolt, de azért néha eszembe jutott 
az esernyő.
A szünetben meg is néztem, úgy tűnt, rendben van. 
A darab végén az utolsók közt távoztam.
Az esernyő, három másikkal együtt, türelmesen várt.
Mikor kivettem a kosárból, s hazaindultam vele, ábrándos 
csöndbe burkolózott.
Hogy mi történhetett...? 

Be kéne tartanom a glutén - és laktózmentes étrendet 
(semmi kétség, jót tett), és kardigánt kéne vennem.
Nem kellene bőrdzsekibe járnom októberben, 10 fokban,
(a barátaim már megkérdezték: mondd, te élvezed hogy fázol..?)
és hordhatnék magammal esernyőt.
Pláne, hogy olyan városban élek, ahol mindennap esik.
Gyógyteát kellene innom reggelire kávé helyett, és időben 
kellene lefeküdnöm, éjfélig tartó filmezés helyett. 
Hm... mindez jól hangzik.
De hogy valósítsam meg?
Aki élt már kukoricás abonetten több hónapon át - meg kell 
enni fél csomaggal, és utána még éhes maradok -
evett egy nyáron keresztül laktózmentes fagylaltot - csak 
gyümölcs, de még az se mind - az megérti a gondjaim.
Aki rohant már reggel, de annyira, hogy még az ebédjét is a 
pulton felejtette, nemhogy az esernyőt, és félig kómásan 
örült reggel, ha a kávét megtalálta, nemhogy még teát főzzön,
az érti, miről beszélek.
Akkor most glutén, vagy nem glutén...?
Egészséges életmód, kontra rohanós napok?
Át kéne térni.
Komolyan.
És én szeretnék is... de mi tagadás, gyönge láncszem vagyok.
Meg hát, ha letiltom magam a kávéról, mit igyak, miközben 
írom ezt a blogot...? 

Egy dizájnos, modern lakásban ülök, és kinézek az ablakon.
Kint táncot járnak a falevelek, felhőket kerget 
az északi szél.
A kisfiú, akire vigyázok ma délelőtt, alszik.
Békés minden.
De én nem... én nem vagyok az, érzem a változást,
csak még a természetét nem tudom.
Nekem mindig is voltak álmaim...
Úgy értem, ha megkérdezték, mit tennél, ha bármit 
megtehetnél, kész válaszaim voltak.
Körbejárom a világot, ez mindig szerepelt köztük,
egészen kiskoromtól a mai napig.
Illetve most már nem tudom.
Nem tudom mit is szeretnék, tényleg nem.
Néha csak menni.
Kimenni az ajtón, átlépni a város határát, az országét, csak el, messzire.
Néha csak pihenni, csak leülni egy öreg fa alá, nem is tudom,
kenyeret sütni, ilyesmiket, valós dolgokat csinálni.
Hol is jó igazából?
Hol vagyok otthon?
S ha épp úton vagyok, mikor érek vajon haza...?
Nem találom a válaszokat.
Egyelőre csak kérdések vannak...

El sem tudom mondani, néha mennyire hiányzik 
valaki, aki vár.
Várja hogy hazaérjek, várja hogy ráérjek, vagy csak úgy...
Egyedül iszom a lattémat, nem vár senki.
Önmagamnak öltözök fel, egyedül csukom az ajtót,
és egyedül járom a várost.
A tollamat a homlokomnak támasztom, és kinézek 
az utcára.
Mennyi ember, mindenki fut, rohan a céljai felé,
csak én ülök nyugodtan, hátam mögött a zúgó 
hűtőpulttal.
Nem ilyen életről álmodtam kiskoromban, és mégis,
pont ilyenről.
Hiszen azt teszek, amit akarok, felnőtt vagyok,
vehetek magamnak, amit csak akarok, és mégis.
Gyerekként körbeölelt a biztonság, az a jó érzés,
hogy szeretnek, várnak, szükségük van rám.
És most...?
Hol vagyok én a világ rendjében?
Sokszor nem találom önmagam, keresem, de nem lelem,
és ez ijesztő.
Az is az, mikor a kulcsunkat hagyjuk el, de saját 
magunkat...
Szívdobbantó rémület.
Kutatom, visszafelé pörgetve az időt,
hol maradhatott?
Az énem igaz darabkái, mint a kristályok,
csillognak életem kanyargós útján,
végestelen-végig.
Otthagytam önmagam lenyomatát a döntésekben,
amiket hoztam, az embereken, akiket szerettem,
talán még az út porában is.
És észre se vettem, hogy árnyékká halványodtam.
Talán leülök egy kicsit az út mellé.
Csak egy kicsit, csak megvárom amíg sötét lesz.
Meglátom, világítok-e még.
És aztán eljön a hajnal, az új napok csábító 
ígérete...
Akkor majd elindulok.
Úgy, mint a jó vándorok.