Levettem az órámat.
Nem szándékos hogy nincs rajtam, megállt, s félretettem,
hogy elemet cseréltessek benne.
De csak húzom-halasztom.
Pedig imádom az órámat, kilenc éve a kezemen van, szinte félember 
vagyok nélküle.
Vagyis voltam. Eddig.
Azóta kérdezem az időt az emberektől, vagy csak tippelem. 
És különös módon, mintha varázslat történne, az idő lelassult.
Eleinte csak egy picit, aztán egyre jobban.
Valahogy nem érzem hogy rohannom kellene, nem futok a buszok után,
türelmesen várom a villamost.
Nagyon jó érzés, ugyanakkor kicsit ijesztő is.
Hát eddig ennyire függtem attól, hogy a mutatók éppen hogy 
állnak...?
Persze sok helyre időre megyek, de akkor is... 
Hihetetlen módon, így is odaérek.
Időben.
Eszek, mikor éhes vagyok, s nem mikor az órám "parancsolja", hogy na, 
ebédidő van. 
Kikapcsolok a szabad időmben, nem nézek az órámra, hogy mennem
kellene haza, vagy bárhova.
Lustán elnyúlok a pillanatban, olyan szabad vagyok, amilyen talán csak 
gyerekként voltam.

Még nem csatolom fel az órámat.
Még nem...