Van egy fajta kékje az égnek, amit én csak úgy hívok:
vihar utáni kék.
Mintha a vad szürkéskék, és a tiszta égszínkék 
összekeveredne, és ebből születik ez a csodás szín.
Aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, mert semmihez 
sem hasonlítható, egyedi látvány.
Ma is láttam, hazafelé a villamos ablakából, s annyira megkapó volt,
pláne a Duna fölött, hogy meg is szűnt 
egy pár percre a külvilág, csak bámultam kifelé.
Utóbb eltűnődtem, nem ilyen kicsit az életünk is?
A vad viharok, mikor minden szürke, s csak emlékeinkben él 
a tiszta égkék árnyalata, amikor minden rendben volt még.
Aztán elmúlik,- mert ez a szép az életben, hogy semmi sem örök,
sem az öröm, sem a gyötrelem - és megmarad életünk egén 
ez a meghatározhatatlan szín. 
Összevegyül a múltunk, a jelenünk, az összes örömünk,
a bánataink, mosolyok, könnyek, össze-vissza pillanatok,
mint egy film, csak pörög, pörög, néha követni is nehéz...
És csak játszunk az élet színpadán, improvizálva, mert csak 
úgy lehet, néha elbotlunk, néha pedig felemel a siker,
és közben felettünk az ég olyan különös... vihar utáni kék.