Ülök egy kis kávézó teraszán, és élvezem az őszi vasárnapot.
Isssteni.
Meleg van, sőt, szokatlanul meleg, de a fák már
okker-bíbor színbe öltöztek.
Imádom ezt az évszakot...
Az egyik fán madáretető, előhírnökeként a télnek.
Tél... most szinte várom, pedig sosem szerettem igazán.
Egyszer, valahol azt olvastam, hogy az ember már 
novemberben vágyja a fényt, hogy a napok hosszabbak legyenek.
És ez meg is történik, a téli napforduló 
- december huszonegyedike -
kiegyenlíti a nappalt és az éjszakát, 
innentől hosszabbodnak a nappalok.
De addig bele kell mennünk a sötétségbe, teljes szívünkkel.
Megragadott ez a mondat, azóta is gyakran eszembe jut.
Nyáron szabad az ember, alig várja a hétvégét, nyílt minden,
kacér, könnyed.
Szeretni is könnyű a nyári estéket, 
talán nincs is ember, aki ne szeretné.
És az ősz?
Amikor már csíp a levegő reggelente, és estére kell a kiskabát...
egyedi bája van, egyedi színei.
De a tél... azon dolgoznom kell, még az elfogadásán is, 
nemhogy még szeressem is.
Mégis.
Kell a sötét, különben hogy vágynánk a fény után...?
Én sosem kételkedtem benne, hogy eljön a hajnal.
Most úgy megyek bele a tél sötétjébe, 
ahogy eddig is kellett volna.
Teljes szívemmel.