Buszpályaudvar.
Egy kékre festett, valaha jobb napokat látott
padon ülök, és lóbázom a lábam.
Mennyit csücsültem már vonat, busz, villamos és
metróállomásokon, várva egy járműre, ami elvisz, egy
emberre, aki jön, ihletre, hogy írjak...
Kimentem, ha rossz kedvem volt, ha nehéz döntés előtt
álltam, és kellett a magány, de akkor is, ha sírni 
akartam.
Láttam örömteli találkozásokat, könnyes búcsúkat,
sokféle embert, tarkabarka pillanatot.

Innen, ahol ülök, átlátni a szomszédos
épületre.
A málladzó bérházon nyomot hagyott az idő.
Eltűnődöm, vajon az én lelkemen is...?
Hova lesznek az ember fontos, vagy annak vélt 
pillanatai, örömei, kétségei, fáradt mozdulatai?

A sok-sok órákká, napokká, évekké
összeálló perc örvénylik, eltűnik.
Lehet meglelem őket valaha, valahol.
Talán épp az emlékek pályaudvarán
várnak a ködben... valakire, aki értük jön.