Úgy kezdtem a napot, mint egy kisgyerek, ágyban 
reggelizve, tévét nézve.
Aztán valami nyugtalan erő lecsábított, de valahogy 
sehol se volt jó.
Az utcákat már százszor bejártam, csömöröm van a 
bevásárlóközpontoktól is, valami igazit akartam, valamit, 
ami nem műanyag, nem arról szól, hogy vegyél, vegyél, vegyél.
A derekam is fájt, alig bírtam sétálni, csak le akartam 
ülni, csöndet akartam, kint és bent.
Az erdő jó választásnak tűnt.
A buszon már émelyegtem, annyira elegem volt az emberekből 
a hangokból, mindenből.
Szinte futottam fel a hegyre, sajgó derekam ellenére, a gesztenyefához.
Átöleltem a törzsét, mélyet sóhajtottam, szinte éreztem,
hogyan nyugszik meg a szívem.
Van itt egy pad, de nem arra ültem, hanem a fa alá, 
hátam a törzsének vetettem.
Öreg fa, hosszú, nyújtózó ágakkal, alatta levélszőnyeg,
s frissen hullott gesztenyék.
Nem bírtam ellenállni.
Szedtem három szépet, a táskámban lapulnak.
Sok van a fán is, már megrepedt a burkuk, nyújtottam 
értük a kezem, aztán mégsem szakítottam le.
Milyen türelmetlenek vagyunk mi, emberek...
Igaz, már megérett, de valamiért még nincs kész,
még kell egy kis idő.
Ezt kell kivárni, s azt hiszem, az életben ez a legnehezebb.
Türelemmel várni.
S elengedni.
Előttem domb van, egy kisfiú száguld le rajta, 
mögötte a szülők, nagyszülők kórusban kiáltják:
"Állj meg...!!!"
A kicsi leér, boldogan mosolyog, nem kell úgy megijedni, 
legyint fölényesen.
Tényleg nem kell.
Hiszen meg kellett próbálnia magát, s lám, sikerült.
Már kész rá, hogy egyedül fusson.
Két gesztenye koppan a két oldalamon.
Már készek rá, hogy elváljanak a fától.
Szeretek itt élni. Tényleg.
De már kész vagyok továbbmenni...