Akkor sosem tudod. Mindig csak utána.
Engem néha elönt az érzés, úristen, de boldog vagyok,
aztán tovább illan, olyan sebesen, hogy nem is látom.
Amikor úgy érzem, ez nem megy tovább, nem bírom egyedül,
a rossz napokon, amikor önmagamért, vagy épp
a lelkem nyugalmáért folytatok embert próbáló
küzdelmet, erre gondolok.
Mert bár akkor nem tudtuk, hogy abban a pillanatban
milyen boldogok is vagyunk, a szív emlékszik... a lélek raktároz.
És fel-felvillan valami picurka fény, nem több, mint
egy üvegcserép a háztetőn, de én (akár a kiskutya a mesében)
szeretem egy darabka Holdnak hinni.
Amikor reggel kinyitom a szemem, és örülök az új napnak,
a fénynek, mert ilyenkor megszöknek a rémálmaim, és a
lehetőség, mint egy köpönyeges vándor, bezörget az ablakon...
Ilyenkor tudom, hogy talán, talán mégis érdemes.
Mert olyan, mint volt, soha nem lesz már, de azért
másmilyen még lehet.
És ha másmilyen lehet, abban akár még boldogok is lehetünk,
még akkor is, ha rajtunk kívül, mindenki csak egy darabka
üveget lát a tetőn.
Hiszen nem attól lesz értékes, hogy a Hold egy darabja,
hanem sokkal inkább attól, hogy én annak hiszem-e.