Hogy is van az, hogy néha hallani véljük a szeretteink 
hangját, holott a közelben sincsenek?
Velem is ez történt a múltkor, mikor nagyon egyedül voltam,
és két karral átölve magam, suttogtam pár megnyugtató szót.
Aztán döbbentem felnéztem.
Egyedül voltam... vagy mégsem?
Hisz ez az anyám hangja, ezek az ő szavai! 
Dermedten ültem, őrizve a pillanatot, hátha tovább tart.
Persze elillant, én pedig elgondolkodtam.
Az én hangom kísértetiesen hasonlít anyáéhoz, ugyanaz a 
hangszín, régen össze is kevertek minket a telefonban.
Tehát ez történt... én mondtam valamit, csak épp anya hangját 
véltem hallani.
Hm, nem nagy dolog, nyilván mindenkivel előfordult már.
Mégis.
Eltűnődtem, milyen jó is ez, nincs itt a másik, mégis "előhívom" 
őt, önmagamból.
Egy pillanat volt csak, mégis elhozta a békét, amire vágytam.
Lassan elmosolyodtam, aztán felkeltem hogy folytassam a napot.
Már minden rendben volt.