Ugye mindenki látta az Indiana Jones filmeket?
Rémlik a jelenet, az "Utolsó keresztes lovag"-ból,
mikor már majdnem a meglelik a kelyhet, csak az utolsó próba
van még hátra?
A híd.
Mert csak az tud végigfutni a hídon, aki hiszi, hogy létezik.
"Csak az a bátor, aki el mer ugrani az oroszlán fejétől"
Vagyis beleveti magát a semmibe, a puszta hitre alapozva.
Én ugyanígy látom az életet.
Főleg a kapcsolataimnak nagyon jó metaforája ez a jelenet.
Hiszen mi is történik?
Bármi újba kezdünk, legyen az párkapcsolat, munka, költözés,
hinnünk kell benne, hogy sikerül az "ugrás" hogy nem zuhanunk le.
Én sokáig és sokszor bátran ugrottam.
Az önmagamba vetett hitem vitt előre, és megjelent a híd,
csak végig kellett futnom rajta.
Aztán egyszer eljött a pillanat, hogy ez kevés volt,
eltűnt a híd a talpam alól,
és én leestem, nagyon magasról, és sokáig nem másztam vissza.
Mígnem egyszer csak azt vettem észre, hogy megint a sziklán állok.
De nem ugrottam, mert nem láttam a hidat, és a kezét sem nyújtotta senki.
Csak álltam ott, kísértett a múlt, és már fel is készültem rá,
hogy inkább egész életemben a sziklán álljak gyáván.

De ez nem én vagyok.
Én hiszem, hogy a híd létezik, hiszem, hogy ha nekifutok,
és el merek ugrani, meg fog jelenni, hiszem, hogy megéri.
Akkor is, ha mégsem.
Ugrani kell, bele a semmibe.
Akkor is, ha rizikós, ha benne van a pakliban, hogy leesünk.
Mert az a híd igenis létezik... önmagunkban.