Utálom a karácsonyt.
Tulajdonképpen mindig is utáltam, persze, 
gyerekkoromban még biztosan szerettem, 
de már évek óta nem tudok ráhangolódni.
Végigdolgozom a decembert, hullafáradt vagyok, és a szeretteim is azok.
Az az ünnep, aminek a szeretetről kellene szólnia, 
ócska közhellyé degradálódott, hiszen mást sem teszünk, 
mint hajtunk, mint az őrült, csak azért, hogy olyan 
ajándékot vegyünk mindenkinek, amire igazából semmi szüksége.
Mert mi is kellene...?
Mi az, amire a másiknak igazán szüksége van tőlünk?
Szerintem talán önmagunk...
De azt nem adjuk oda, vértek és páncélok mögé rejtjük, 
adunk helyette egy szépen csomagolt csecsebecsét, és azt 
hisszük, ez így jó.
Pedig dehogy.
Egyszer, még évekkel ezelőtt, épp egy karácsony előtt,
nekiálltam, és írtam vagy fél tucat őszinte vallomást.
Leveleket, mindazoknak, akiket szeretek.
De nem adtam oda nekik, és ma már bánom.
Mindenesetre a szokás maradt, a mai napig írok vallomásokat,
nagyon mélyeket, és van, amikor már oda merem adni.
Hiszen most kell olvassák... most, amikor még beszélni 
tudunk róla - ha akarunk - most, amikor még megértik.
Ezeket a leveleket mindig nagyon nehezen adom át, 
talán épp azért, mert érzem, ez nem egyszerűen egy levél, 
ez önmagam egy darabkája.
Levenni a vértjeimet még nekem is nehéz.
De amikor már megtettem, akkor nagyon jó.