Felnéztem tegnap az égre: az északi szél kergette a felhőket, 
a lemenő nap rózsaszínre festette a láthatárt.
Olyan gyönyörű látvány volt, olyan különleges, mégis, 
én csak azt éreztem, hogy valami felsajog.
Mint a varázslatos forgószél, úgy kapott fel az emlékezet, 
s a következő percben már nem is Pesten, 
hanem egy kicsi városban voltam, az ország déli csücskében.
Akkor is az eget nézem, a kavargó hópelyheket, állok apa irhadzsekijében, 
egyedül a korai estében, csak az utca végéig szöktem ki, 
látom is a házunkat, világítanak az ablakok, biztonságban vagyok, 
és szeretnek.
Jó kint lenni, belefordítom arcomat a hóesésbe, párállik a lélegzetem.
Egy másik kép, egy nagyon régi vacsora képe, mama, ahogy asztalra teszi 
a zserbót, mosolygó tekintete az enyémbe kapcsolódik.
Karácsony van... az egyik utolsó, aminek még örülni is tudtam.
Újabb villanás, én és unokatesóm, épp a kutyát próbáljuk rávenni, 
hogy húzza a szánkót helyettünk, nevetünk, hempergünk a hóban. 
Tiszta könny már a szemem, mire erőt veszek magamon, hogy továbbmenjek.
Hová lett a béke, a varázslat, az a jó biztonság?
Most már ezt jelenti a tél, a december, hogy valami belesajdul, fáj?
És vajon másoknak mit jelent?
Hol maradt a lényeg, hol vesztettük el?
És én vajon megtalálom-e még...?