Nem lehettem több hatévesnél, mikor először adtál vésőt a kezembe.
Ezt onnan tudom, mert készült egy kép rólam, ahogy faragok, 
és éppen hogy magasabb vagyok a padnál, amire a fát tesszük.
Tudod, először mindig csak néztelek, és nem is értettem egészen, 
hogyan tudsz ennyire elmélyülten csak arra az egy dologra figyelni.
Aztán, amikor már én is faraghattam, megértettem. 
Abban a pillanatban, mikor az ember kiválasztja a megfelelő fát, 
felrajzolja a mintát, szorítót készít elő, végül vésőt fog a kezébe, 
bezárul egy kör, és ősi ösztön ébred, hogy alkossunk valamit.
Régen volt már véső a kezemben, de ha rajzceruzát fogok és a 
vázlatfüzetemet, még most is te jutsz eszembe.
Azt hiszem, még most is fel tudnám rögzíteni a megfelelő fát a padra, 
és a kezdeti bizonytalanságot hamar felváltaná az önfeledt alkotás.
Hálás vagyok, hogy megtanítottál rá, mert, bár sosem mondtam, ha nagyon 
fájt valami, vagy elbizonytalanodtam, gyakran nyúltam a vésőim után.
Mind a mai napig, a vázlatfüzetem az ágyam közelében hever, sok-sok 
álmatlan éjszakán segítve át engem.
Úgy hiszem, az ember, ha szomorú, néha még többet is tud adni a világnak, 
mint egyébként tenné.
A rajzaim sokszor elmondják helyettem, amit én már szavakkal nem tudok, 
és amit máshogy talán nem is lehetne.
Köszönöm neked ezeket a véseteket a szívemen... apa.