Tegnap este benézett a Hold az ablakomon.
Különös jó érzés fogott el, mintha a természet ereje
még a város betondzsungelében is velem lenne.

Sokszor hiányzik az Alföld végtelensége...
Az ég, ami szinte rám borul, a puszták, a szántóföldek
a szalmabálákkal, a nyírfák suttogása a szélben,
és a folyó vadsága.
Most a Feneketlen-tó partján ülök, megnyugtató csönd van.

Csönd... nem tudjuk milyen fontos, hogy néha belül is
csönd legyen...
A lélegzet lelassul, a szív egyenletesen ver,
a gondolatok pedig...
nos, a gondolatok elvesznek valahol félúton.
Mert már nem lényegesek...
Az agy kikapcsol, az ember pedig azzá válik, amire született.
Eggyé a fákkal, a földdel, a vízzel.
Hisz közülük valók vagyunk, csak néha elfelejtjük, és azt hisszük,
ha megállunk, lemaradunk valamiről.

Nem lehet, hogy épp fordítva történik...?
Megállás nélkül futunk, rohanunk át az életen,
közben pedig épp a lényeg marad el...

Emlékszel, gyerekkoromban folyton Afrikába vágytam.
Csakis oda.
Ott aztán eggyé olvadhatnék a természettel, de jó is lenne...

Tudod, nem mindig találom a helyem a plázákkal teletűzdelt,
lüktető városokban, az utcákon, az emberek között.
Hogyan éljek jól?
És miért téged kérdezlek, aki nem tudsz már válaszolni nekem...?
Már nem látlak az álmaimban, és ez néha hiányzik.
Ahogyan oly sok minden más is a múltból...
Néha felrémlik egy-egy emlékkép, mint egy tükörcserép,
de ahogy utánakapnék, semmivé foszlik, csak a kezem vágja meg.
Ha itt lennél, nyilván mondanál néhány okos gondolatot,
így viszont magam agyalhatok, ami nem valami jó poén.

Felsóhajtok a vega szendvicsem fölött -
igen, közben már ebédelni
is eljöttem, nyilván nem lep meg. :)
Tudod milyen rajta a szósz?
Mint a pizzán, amit gyerekkoromban sütöttél nekem.
Látod, ez az.
Ezek is emlékek, de már nem nyúlok utánuk.
Csak csöndben nézem, ahogy szertefoszlanak...
És bízok benne, hogy visszajönnek még - ahogy te is, legalább
néha, csak néha, az álmaim ködén át, mégis valóságosan.
Az átjáróban találkozunk... várok rád.