Felébredtem, mikor hazaértél, és meztelen talpakkal
kicsattogtam a konyhába utánad.
Épp elővetted a vacsorához valókat, felnéztél, 
észrevettél, és megkérdezted:
- Nem kellene már ágyban lenned...?
Az ajtóban álltam, és csak megráztam a fejem.
- Mit eszel? - kérdeztem. - Én is kérek.
Elővettél még két szelet kenyeret, megpirítottad,
mehet a fokhagyma?, kérdezted, és azt vacsoráztunk,
fokhagymás, vajas pirítóst, te meg én, este 10 órakor.
Tudod, még ma is összefut a számban a nyál, ha megérzem a 
fokhagyma és a kenyér illatát... épp úgy, mint 20 éve...
Hiányoznak a közös, késő esti vacsorák veled.
Mindig a markoddal söpörted össze a morzsát, és erről
a mozdulatról ma is te jutsz eszembe.
Sok vacsorát ettem meg azóta, de egy se esett olyan jól,
mint az a pirítós...
Csak akartam hogy tudd.