Rengeteg módja van a beszélgetésnek.
Személyesen.
Telefonon.
SMS-ben
Skype-on
Viberen...

De nyílt levélben...?
Ilyet is csak én teszek. 
És ráadásul elég egyoldalú is.
De mit tegyek, ha így bukkanak elő a szavak...?
Tudom, hogy megértenél.
Emlékszel, egyszer azt mondtam, ha elveszítenénk egymást,
úgy üzenek majd, hogy a rakparton a falra írok festékspray-vel.
Azt meglátod, ha a híd felől jössz, másfelől pedig nem jöhetsz.
Persze, azóta felújították a rakpartot, nem lenne pofám a falra írni.
Kíváncsi vagyok, kiülsz-e még a lépcsőkre, amik most már legalább
nem olyan romosak.
Én már vagy ezer éve nem ültem ott, pedig mindig csak víz közelében
nyugszok meg igazán, és a gondolataim is ott a legtisztábbak.
Mégis, mikor hazamegyek, valahogy kimarad.
Pedig hiányzik.
Itt kicsit pótolja a Duna, de túl sok az ember, és a Tisza más,
nem is tudom, valahogy az enyém...
Hiszen mindenhogy láttam már, minden arcát, minden évszakban,
s néha úgy vágyok utána, ahogy a szerelmére vágyik az ember,
egy hosszú nap után.
Talán az emlékeim miatt...
Nem csak én láttam őt, ő is látott engem...
Látta a szomorúságomat, a féktelen jókedvemet, látott boldognak
és reményvesztettnek, látott útját kereső 16 évesnek, és felnőtt nőnek.
Mindenhogy, minden helyzetben ismerjük a másikat... 
és ezért gyönyörű ez az egész.
A Szőke Tisza, földrajzilag Dél-Magyarország folyója.
Nem földrajzilag pedig az enyém.