El sem tudom mondani, néha mennyire hiányzik 
valaki, aki vár.
Várja hogy hazaérjek, várja hogy ráérjek, vagy csak úgy...
Egyedül iszom a lattémat, nem vár senki.
Önmagamnak öltözök fel, egyedül csukom az ajtót,
és egyedül járom a várost.
A tollamat a homlokomnak támasztom, és kinézek 
az utcára.
Mennyi ember, mindenki fut, rohan a céljai felé,
csak én ülök nyugodtan, hátam mögött a zúgó 
hűtőpulttal.
Nem ilyen életről álmodtam kiskoromban, és mégis,
pont ilyenről.
Hiszen azt teszek, amit akarok, felnőtt vagyok,
vehetek magamnak, amit csak akarok, és mégis.
Gyerekként körbeölelt a biztonság, az a jó érzés,
hogy szeretnek, várnak, szükségük van rám.
És most...?
Hol vagyok én a világ rendjében?
Sokszor nem találom önmagam, keresem, de nem lelem,
és ez ijesztő.
Az is az, mikor a kulcsunkat hagyjuk el, de saját 
magunkat...
Szívdobbantó rémület.
Kutatom, visszafelé pörgetve az időt,
hol maradhatott?
Az énem igaz darabkái, mint a kristályok,
csillognak életem kanyargós útján,
végestelen-végig.
Otthagytam önmagam lenyomatát a döntésekben,
amiket hoztam, az embereken, akiket szerettem,
talán még az út porában is.
És észre se vettem, hogy árnyékká halványodtam.
Talán leülök egy kicsit az út mellé.
Csak egy kicsit, csak megvárom amíg sötét lesz.
Meglátom, világítok-e még.
És aztán eljön a hajnal, az új napok csábító 
ígérete...
Akkor majd elindulok.
Úgy, mint a jó vándorok.