Először azt hittem, hogy egy rongycsomó, a fal tövében.
Csak közelebb érvén láttam, hogy egy ember.
Egy ember, szürke takaró alatt, a falhoz húzódva, békésen alszik.
Hogy lehet aludni egyáltalán az 5 fokban, a betonon...?
Felkavarodott a gyomrom, és összeszorult a torkom.
Ez jó környék, bár ezt a hajléktalant láttam már.
Vajon evett ma már...?
Erősen kételkedtem.
Bementem a boltba, kenyeret és parizert, meg vizet vettem,
gondoltam leteszem mellé.
Már felkelt.
Odaadtam neki, ő pedig megköszönte, és ennyi volt.
De nem éreztem semmit, azt pláne nem, hogy jó ember lennék.
A valódi jóság az lett volna, ha a kabátomat adom oda,
vagy az otthonomat ajánlom fel, de legalább felhívok egy menhelyet.
Persze tudom, az ember egymaga nem segíthet a világ 
összes baján, mégis... ez így nekem kevés.
Felérvén a lakásba megcsapott a meleg (a radiátorokat
hármason felejtettük) a macska álmosan nyávogva jött elém,
körülölelt az otthonom jóleső biztonsága, és én hálát éreztem.
Szívből jövőt.
Első lépésként, talán elég is ennyi.