Egyedül vagyok a parkban, lassan száll le a sötétség, 
csöndes minden. 
Számomra ez a nap legjobb része, ahogy a nappal éjbe vált, 
elnyugszik minden, és feljönnek a csillagok. 
Előző nap Kristóf felmászott egy alacsony diófára, befészkelte 
magát két ág közé, és csukott szemmel, mosolyogva fordította arcát 
az égnek. 
Kriszti már indult volna, hívta, de Kristóf alkudott. 
- Még napozok...! 
- De hát nincs is nap... - sóhajtotta Kriszti, én kettejük között álltam,
és értettem, hogy miért akar maradni a kisfiú. 
- Holdazz! - javasoltam neki, csakhogy a Hold még nem jött fel a 
szürkületbe hajló égen. 
Az első csillag viszont már igen. 
- Csillagozz! - nevettem rá, visszamosolygott, és az ég felé fordult.
 
Most én is felnézek a lassan csillagosodó égre. 
A cigarettám füstje csavarodva száll felfelé, sóhajtok, elfelejtettem 
kívánni, pedig az első csillagtól lehet. 
A szívem zsibbadtan, tompán fáj, automatikus mozdulattal megdörzsölöm 
a mellkasom, mintha az segítene. 
Mély levegőt veszek, és becsukom a szemem. 
De még a szemhéjamon át is látom a csillagokat. 
Nincs az a sötétség, ahol ne lennének ott.