A minap épp a boltból léptem ki, mikor megláttam a holdat.
Sárgán világított a kobaltkék égen, előbújva két régi 
épület közül. 
Már-már giccses jelenet volt, de azért, hogy tudjam, 
ez a valóság, és nem mese, mire a villamosmegállóhoz 
értem, fájdalom nyilallt a bordáim közé. 
Éles volt, mint a tőrdöfés, és ismétlődött. 
Igyekeztem nyugodtan venni a levegőt. 
Felnéztem, de már nem az eget láttam, hanem az orvos okos 
tekintetét, ahogy a vérképek, röntgenképek felett rám néz. 
Letette a papírokat, és nyugodt hangon szólt hozzám. 
- Adj időt magadnak. Az idő... segíteni fog. 
Az eredmények alapján nem szükséges most további vizsgálat.


Akkor, ott, megváltozott valami, elfogadtam, hogy nem tudják 
mi bajom, és én sem tudom. 
Azóta nincsenek nagyszabású terveim.
Már két éve csak a ma létezik.
Ma láttam a tavasz első pillangóját, és az új kiskacsákat, 
ma éreztem a tea mézes ízét, ma is jártam a lábamon, 
ma volt, amikor sírtam, és ma nevettem. 

Nekem nincs időm a szobámban sajnálni magamat, 
mert csak a ma az enyém, attól a pillanattól kezdve, 
hogy kinyitottam a szemem.
Mindig is könnyen tudtam szeretni, de azóta a beszélgetés 
óta, ott, a fehér falú rendelőben, azt hiszem, még könnyebben 
tudok.
Mert ma megtehetem. Mert pont egy napom van rá. 

Éjjel negyed tizenkettőkor írom e sorokat. 
Még mindig tart a ma. 
Összekucorodok a paplan alatt. 
Megtettem mindent, amit csak lehetett. 
Ennyi az egész.