Nem tudom egyenesre fűzni a cipőm. 
Csak keresztbe. 
Félek a szűk, zárt helyeken, mint például a lift. 
Amikor futok, kikapcsol az agyam... ez az egyetlen 
tevékenység, amiben "valósan" ott vagyok. 
Egyébként folyton pörgetem magam. 
Ha bánt valami, mindig felmászok a hegyre, vagy lemegyek a vízpartra.
Ott közelebb vagyok a természethez, és megnyugszok.
Azt szeretem, ha szorosan ölelnek. 
Mézzel iszom a kávét. 
Utálok reggelizni. 
Van, hogy kiborítom a "Scrabble" betűkockáit a földre, 
és kihívom önmagamat játszani. 
Többnyire nyerek. 

Nos, ez mind én vagyok.
de nem tudom elmondani, milyen elmosódott az arcom, 
mikor felébredek reggel. 
Milyen az, mikor szeretek, és mi is történik belül, 
mikor szomorú vagyok. 

Azt hisszük, ismerjük egymás titkait, pedig dehogy.  
Véleményt alkotunk, és ítélünk. 
Pedig valójában mennyiben határoz meg engem, 
hogy a kedvenc színem a lila, a kedvenc számom pedig a kilences?
Hogy szeretem-e, vagy sem, a spanyol tangót? 
És hogy mi az amit sose néznék meg a moziban?

Ezek csak töredékek... de arra treníroztak bennünket, 
hogy makacsul keressük meg a kirakós összes darabját, 
pedig, ha igazán jól csináljuk, sose rakjuk ki a képet.
Ihletett pillanatokban rácsodálkozunk majd a másikra; 
hogy lehetsz ilyen csodálatos? 

A lelkünk hetedik szobája csak a miénk. 
És ez így van jól, hiszen ott laknak a " mindennapi titkaink".