A minap versenyt futottam az idővel. 
Végigrohantam az utcákat, mintha le akarnám győzni az egész 
világot, ami azért mókás, mert a világ nagyobbik része 
azt sem tudja, hogy én létezem. 
Sokszor hallottam már azt a kifejezést, hogy olyan sok időd 
van még. Tényleg olyan sok lenne...?
Az emberek valóban azt hiszik, hogy korlátlan idő áll a 
rendelkezésükre?
Hiszen az egész élet - egyetlen pillanat. 
Hamarosan arctalanná válunk és névtelenné, elveszünk a homályban, 
és mi marad utánunk? Fényképek? 
Emlékek valaki szívében? 
Az egyik legjobb barátom egyszer azt mondta nekem, hogy ahol ő 
otthon van, ott én is otthon vagyok.  
Talán a szívünkre is igaz ez?
Ameddig valaki szíve megőriz engem, addig halhatatlan vagyok? 
Szép gondolat. De én nem hiszek ebben. 
Én a MOST-ban hiszek.
Amikor a nevetéstől kibugyborékol az orromon a szóda, amikor kis híján 
elcsúszok a jégen, amikor az alagútcsúszdában siklok, és megfogadom, 
ha ezt túlélem, akkor felhagyok a vagánykodással.
Ezek a pillanatok élnek, lüktetnek, elveszünk bennünk, mint egy izgalmas 
labirintusban, ahol már nincs tér és idő, csak mi vagyunk, térképpel a 
kezünkben, és a végtelen éggel a fejünk fölött. 
Valóban el kellene terveznünk hogyan éljünk? Miért is?
Hiszen annyi a változó, hogy úgysem tudhatjuk mit hoz még a jövő.
Mint a gyors folyó, magával ragad, és az egyetlen jó tanács, amit az ember 
kaphat, hogy simuljon bele.
A sodrás tudja merre tart, nekünk nem feltétlenül kell tudni.
Nekünk csak élni kell. Itt. Most.