Emlékszem, gyerekkoromban volt egy úgynevezett "villámnézőm". 
Ez egy minta szerint kilyuggatott fadarab volt, amit színes 
filccel dekoráltam ki. 
Amikor már közeledett a vihar, és érezni lehetett a lehelletét, 
kint álltam, kezemben a fával. 
A levegő súlyos volt, mint a gyümölcsillatú nyár maga, a színek 
élesebbek, az egész világ valahogy... kontrasztosabb. 
Ahogy elkezdett fújni a szél, behunytam a szemem. 
Ezt a részt szerettem a legjobban, a várakozás izgalmát, a benne 
rezgő lehetőségekkel. 
Később sokat tűnődtem rajta, hogy itt rontottam el, talán ezért 
vártam annyira mást az élettől, ezért nem lettem igazán boldog sosem. 
Mert ez a várakozás meghatározott engem. 
Hiszen meg is kaptam, amire vártam.
A hirtelen lezúduló eső úgy csapott arcul, mint egy pofont osztó tenyér.   
Pillanatokon belül csuromvíz lettem, emlékszem a rám tapadó 
pólóm hideg érintésére a bőrömön.
Emlékszem anyám kiáltására, ahogy behív. 
Emlékszem a cikázó villámokra, és arra, hogyan emelem a szemem elé 
a villámnézőt. 


Nem akartam hogy véget érjen a vihar. 
Sose, és egyetlen vihar se. 
Ott, az esőben, bőrig ázva, kitéve az elemek játékának, 
önmagam lehettem, igazán élhettem. 
Akkor nem tudtam még megfogalmazni, csak átéltem. 
Most már szavakba öntöm, de igazából átélni szeretném. Újra.