A félelmeink világítanak a sötétben... csakúgy, mint az álmaink. 
Amikor nagyon egyedül vagyunk, emlékeztetnünk kell magunkat 
arra, hogy a sötétség átmeneti állapot.
Ahogy Haruki Mukarami mondaná: 
"Ha sötétben vagy, nem tehetsz mást, mint ülsz mozdulatlan, 
míg a szemed megszokja a sötétet." 
Én már sokszor ültem a sötétben, a sarokba kucorodva, 
azt várva, hogy eljöjjön a hajnal. 
Csak lassan értettem meg, hogy az életem kérdéseire 
a válaszok éppen a sötétben lapulnak. 
Nem szabad félnünk, szerintem érdemes gyújtani egy gyertyát, 
és bevilágítani a teret, kutatva valami után, 
ami mindig is a miénk volt, csak útközben valahogy elkallódott, 
be lett rúgva a lelkünk egyik titkos rekeszébe, és csak arra vár, 
hogy rátaláljunk. 
Mert olykor a csönd gyógyít. 
Az a csönd, ahol csak a lépteink surrogó nesze hallatszik, 
csak a vérünk dobolása keveredik a lélegzetünk lágy dallamával, 
és csak a szívünket érezzük valódinak, mert úgy verdes a mellkasunkban, 
mint egy csapdába esett madár. 
Ez az, ami által valódivá válunk, ez az az út, amin végig kell mennünk, 
ez a labirintus, amihez nem kapunk fonalat. 
Akármikor is boruljon ránk a sötétség és a csönd, mindig tudnunk kell, 
hogy hol is vagyunk: ez csupán a fény másik oldala.