Ennyi volt, eddig bírtam a tömeget ma.
A Délinél leugrok a villamosról, irány a Vérmező. 
Már virágzanak a fák, ó, a fák, talán már az enyém is a hegyen?
A gesztenyefa? 
Tegnap még csupa zöld volt, láttam a busz ablakából, 
de a fehér gyertyák még nem nyíltak ki. 
Egy bokorról hófehér szirmokat fúj elém a szél. 
Egy pici virágot felveszek, a tenyeremre fektetem. 
Lelassul az idő. 
Fiatalok beszélgetnek, heverésznek a parkban, kutyák futkosnak, 
kisgyerekek a játszótéren, néhányan a kavicsos úton kocognak. 
És madarak mindenhol...
A szemem beissza a látványt, örvénylik a sok szín. 
De jó lenne leheverni... kinézek egy padot, az út helyett
a füvön vágok át. 
Előttem feketerigó csipeget. Lassan térdelek le, hogy meg ne ijesszem. 
Rigó... a legkedvesebb madaram. 
Nem veszek elő telefont, nem akarok fényképezni. 
Csak jelen lenni akarok. Hosszan nézem őt. 
Ő engem néz. 
Most, ebbe a pillanatba, belefért a végtelen.