Aztán egyszer csak nem voltál itt, nem voltál sehol, 
és mindenhol ott voltál. 
Annyira hiányoztál, hogy vadidegen emberek arcában kerestem 
a vonásaidat. 
És sírtam, mikor már nem bírtam felidézni őket. 
Aztán a hangod is eltűnt... az illatod. 
A szemed örvénylő szürkéje, vakító kékje, csöndes zöldje, 
izzó sötétje. 
Nem emlékeztem a mosolyodra, a nevetésedre, és fájt, 
hogy nem emlékszek. 
De az érintésedre emlékeztem... tenyered melege, az ölelésed 
ereje, velem maradt. 
Volt egy pillanat, egy nagyon hosszú, nagyon ijesztő pillanat, 
mikor bármit odaadtam volna, hogy újra itt legyél. 
Eszembe jutott a mese. 
"...Senkit sem csinálnak eleve Igazinak... mire az ember Igazi lesz..."*
És akkor, mint a filmekben, megtorpantam, mert megértettem. 
Én bizony Igazi vagyok. 
Nincs már páncél, ami védjen, nincs már vért, és fegyverek sincsenek. 
Csak én vagyok.
Én vagyok kócosan, a hosszú lábaim, a sötét szemem, az igaz szívem. 
De hát hogyan történt, hogyan lettem Igazi?
Hiszen; "...csak ritkán történik meg az olyanokkal, akik...
 törékenyek, vagy akikre nagyon kell vigyázni..."
Újabb sorok jutnak az eszembe, a mese kulcsmomentuma. 
"...ha valaki szeret téged, hosszú időn keresztül, nem csak azért, 
mert játszani akar..."
Hát, így történt. 
Nem is lehetett nehéz. Hagytam magam. 
Halványan elmosolyodok. 
Köszönöm nektek, F. és Cs., hogy nem csak játszani akartatok, 
hogy volt hozzá bátorságotok, és Igazivá szerettetek engem. 

* A mese, amelyből idézek: Margery Williams: A plüssnyúl