"Ha újra átélhetne egyetlen pillanatot az életéből, 
mi lenne az?" 
Ezt a kérdést egy riportban olvastam, és gondolkodás nélkül 
válaszoltam rá magamban. 
Az az áprilisi pillanat lenne...

Már mindjárt 5 éve, hogy megműtötték a szemeim. 
Először a jobbat. 
A gyógyulás elég vacak, de pár nap alatt jobban lesz az ember, 
és egy hét után már vidáman mentem sörözni a barátommal. 
Késő volt, mire hazaindultam, és szórakozottan felnéztem az égre. 
És úgy is maradtam, földbe gyökerezett lábbal, hátrahajtott fejjel, 
hosszú-hosszú percekig. 
Istenem, ez az ég... ezek a csillagok, amiket annyira szeretek, 
de évek óta már, csak homályosan láttam őket. 
De most élesen... nagyon élesen. 
Emlékszem, ahogy nyelni próbáltam, de a torkom elszorult. 
Levegőt akartam venni, de összeszűkült a légcsövem. 
Meg akartam mozdulni, de nem tudtam.
Ezt látják akkor mások...? 
Mindig látják, minden éjszaka...? 
Erre gondoltam, és arra, hogy milyen hihetetlenül, lehetetlenül 
szerencsések.
Aztán fejbe vágott egy gondolat: de hát már én is...! 
Én is az vagyok!
Egy pokoli mázlista, hiszen bármikor láthatom ezt! 

Nagyon lassan értem haza. 
Fel-felnéztem, mintha a csillagos égbolt megszökhetett volna.
Sosem fogok sírni, panaszkodni többé, fogadkoztam magamban. 
Hiszen mi baj lehetne, amíg én ezt láthatom?

Nem tartottam be az ígéretem, mint ahogy sok másikat sem. 
Nem baj. 
Talán, épp ettől önazonos az ember. 
De a hála megmaradt. 
Mennyi minden vész el útközben, mennyi könnyet sírtam el,
azóta az ígéret óta. 
De az égbe szerelmes maradtam.
Akármi történt, ahogy meglátom, még mindig, annyi év után is, 
állok néhány percig, és elsuttogom: 
köszönöm...köszönöm, hogy láthatom ezt.