Abban a pillanatban, amikor az 56-os villamos kikanyarodik a Szent Gellért térről, leteszem a kezemben levő könyvet vagy újságot, kiveszem a fülhallgatómat, és kinézek az ablakon. A folyó ma szürkészöld, nyugodtan hömpölyög.  Sosem unom meg nézni. Elmegyünk a Szabadság-híd mellett, a zöld vasszerkezet méltóságteljesen ível át a túlsó partig. Elmosolyodok. Minden hétfőn és pénteken ez a rövidke idő a kettőnké. A Dunáé és az enyém. Várjuk egymást, kicsit olyan, mintha titkos szeretők lennénk, akiknek csupán néhány röpke perc jut a napból, mégis annyi érzés sűrűsödik bele. Ilyenkor nem gondolkozok, kikapcsol az agyam. Mindegy, mi történt már, és mi vár rám még a mai napon - ezek a pillanatok tökéletesek, az enyémek. Boldog vagyok.